Namost szó se róla, én örülök, hogy végre elkezdtem blogolni. Régóta gondolkodtam már ezen, emésztettem a gondolatot, de valahogy sose vitt rá a lélek. Talán azért, mert azokat a dolgokat amelyeket itt fogok leírni, soha senkivel nem tudtam megbeszélni, még az olyannal sem, aki hozzán hasonlóan... mondjuk úgy, hogy különböző.

Egyébként 27 éves vagyok, tulajdonképpen még főiskolára járok, gyakorlatilag már elvégeztem. Újságíróként dolgozom, ráadásul éjszaka- hát igen, ennek a szakmának is vannak éjszakai feladati. Szerencsére. Ezeket természetesen egy újságíró sem vállalja el szívesen - hiszen mégis, ki dolgozna szívesen az éjszakában 1-2-3 diplomával a zsebében, de számomra mégis ez volt  az egyetlen elfogadható opció.

Már előre ízlelgettem magamban hogy leírom azt a mondatot, ami a legfontosabb, és leginkább nehéz, és rájöttem, hogy ez mindenképpen hülyén fog kinézni; talán inkább le sem írom. Nem, ezt mégsem tehetem meg, hiszen enélkül minden érthetetlen, amit itt össze fogok hordani.

A legtöbb magamfajta elszerparálódik a normális emebrektől, és magányosan él, vagy legfejebb a saját fajtájával osztja meg a végtelen időt.

A saját "fajtámmal" nagyon ritkán találkozom, mivel nem keresem a társaságukat. Tulajdonképpen azért fogtam bele a blogírásba, mert pont ma találkoztam egy olyannal, és ettől eléggé kiborultam. Nem éreztem előre, hogy milyen helyzetbe fogok kerülni, és ez zavar, mert általában pontosan megérzem, ha nem is sokkal előtte.

Jólvan, leírom, aztán utánam a vízözön. Tizennyolc éves voltam, mikor megharapott egy vámpír. Nem volt benne semmi romantikus, semmi misztikus, gyakorlatilag abszolút különbözött a vámpírregényekben, filmekben, mesékben ábrázolt jelenetektől. Ebben nem volt semmi lírai, sokkal inkább prózai volt; hamar elmúlt. Utána baromi szar volt kb fél napig, de aztán meg végülis egész elviselhető. Két aszpirin segített, vicces, mi?

Sok dolgot nem  kell elviselnem, amit emberként el kellett- bár én emberként gondolok magamra, inkább más vámpírok társasága feszélyez, mert hozzájuk képest eléggé különbözőnek érzem magam.

És igen, igaz, amit a mondák említenek: miután az ember átestik az átalakuláson, egész máshogy látja a dolgokat. Csak a vámpírok látják így. De hogy ez az így konkrétan mit takar, nos, azt egy halandó számára rohadt nehéz leírni. (Hülyeség ez a halandó szó is, mert a vámpírok is halandóak, csak máshogy. Rám is hatnak a vámpíros mesék, bocsi.)

Szóval nehéz leírni, de azért megpróbálom, mert ha valamiért, hát ezért érdemes vámpírrá transzformálódni.

Miután... vámpírrá váltam, elsétáltam a Lánchídhoz. Persze éjszaka. A víz folyásával szembefodultam a híd közepén, és beszívtam a friss éjszakai levegőt. Néztem a város fényeit, és úgy éreztem, mint akit kilőttek az űrbe, és a csillagok közt van. Minden szikrázó, illatos, friss volt, szinte a hajszálaimban éreztem a szelet, ahogy körüljárt, átitatott az éjszaka lehelletével.

Akkor az a benyomásom támadt, hogy minden szomorúság, gond, baj, rossz emlék, ami lerakódott rám életem során, felszakad, és letépi rólam a szél. Olyan könnyű lettem, mint semmi más. Könyebb, mint maga a levegő, ezért bármit meg tudok tenni a testemmel. Körülölelhetek más testeket, beléjük szivároghatok, átvehetem felettük az uralmat, szóval valahogy fizikailag megváltoztam. Talán egy idióta dilettáns ezotéria-mániás önjelölt wicca papnő úgy fogalmazna, hogy megváltozott a testem energiarezgése (hallottam már ilyen kifejezést tőlük, gratulálok, okos, soha ne dőljetek be nekik, csalók), de talán laikusok így a legkönyebben leírható.

Ahogy a mesék mondják, egyszerűbb nyelven: más anyagból vagyok.

Mivel is folytassam. Sok hülyeséget hordanak össze az emberek által írt vámpírtörténetek, és rengeteg dolog csak fantáziálás. Egyszerűen nem állják meg a helyüket. Van azonban néhány vámpír szerző - amilyen leszek én is, illetve már vagyok - aki azért elég rendesen leírja a frankót, bár olyanról is hallottam már, aki szándékosan félrevezet, és kavarja a szart, mint a kézimixer.

Szóvaszóval mi is lehetne még érdekes. Tudom már, először leírom azt, hogy miért borított ki hogy találkoztam egy magamfajtával. Szóval egy másik vámpírral. Nem szeretem leírni ezt a szót, nem mintha nem lenne menő. Csak úgy érzem magam, mintha egy mesekönyvet írnék.

Szóval pár napja szórakozni voltunk egy baráti társasággal. Javában ment a buli, már közepesen szét voltunk csúszva, mikor a barátnőm egy régi barátja megjelent a színen, és vele volt egy másik fiú.

Szépen mindenki be lett mutatva mindenkinek. Kezet fogtunk, a szemébe néztem. Kék volt, de olyan valószínűtlenül. Arra gondoltam, nahát, a vámpíroké pont ilyen, már majdnem ki is szaladt a számon, poénként, de aztán leesett, hogy hogyan néz rám. Tudjátok, egy olyan, mint a buziknál. Ránéz az egyik a másikra, a másik ránéz az egyikre, és már mindketten tudják.

Tehát akkor beugrott, hogy nézdmá, vámpír. Hirtelen nem tudtam mit kinyögni, mert utoljára talán jó egy éve futottam bele egy másik kollegába, de az meg egy idióta volt. Mindegy is. A kékszemű vámpír meg a tekinteten kívül nem csinált semmi mást (mit csinált volna, emberek közt voltunk), és azt mondta, meghív valamire, ha már így bemutattak egymásnak. Leültünk a bárpulthoz, és azt mondta a pultosnak szó szerint: Két bloody mary-t kérünk. Jó véresen!

Hát ez aztán kurva vicces volt. Nagy szemeket meresztettem rá, olyan "Kicsit szánalmas vagy, ugye tudod" tekintetet. Aztán beszélgettünk, tök általános dolgokról, munkáról, meg tévésorozatokról.

A vámpírok általában nem beszélnek szakmai dolgokról ha emberek vannak a közelben. Erre kínosan ügyelnek. Véletlenül se hallgathatják ki őket, mert a vámpír megérzi más élőlények jelenlétét. Nem nagy kunszt, a cápák is érzik az áldozatuk idegrendszerének az elektromos tevékenységét, és szerintem ez valami hasonló dolog.

Én mondjuk már szóltam el magam véletlenül emberek között, ilyet pl, hogy "Hol van XY", kérdezte valaki, mire én: "Az ajtó előtt áll", és XY a következő pillanatban benyitott, és mindenki úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Eltussoltam poénkodással, hogy csak vicceltem, és pont bejött, stb, akkor áltaban jót derülnek, és ennyi. Bár egyszer valaki odajött, és mélyen a szemembe nézve közölte, hogy én biztos, hogy médium vagyok, és komolyabban foglalkoznom kéne ezzel a dologgal. Hát köszi, nem.

Szóval beszélgettünk a taggal, és épp a született feleségeket elemeztem, mikor hirtelen belevágott: "És mikor?". Akkor elnémultam, mert tudtam, hogy mire kérdez rá. Én meg mondtam: "Közel tíz éve". Erre elkezdett hangosan röhögni. Hogy juj de fiatal vagy, meg friss husi. Anyád.

Ő amúgy több mint háromszáz éves. Vén fasz.

Akárhogy is, az illető unalmas volt. A legtöbb vámpír, bár nem emberek, egyszer mégiscsak azok voltak, és mint ilyenek, hát egyik sem egy agygép. Szóval buták. Sokszor nagyon buták, csak bizonyos képességeik elég jók. Az életük emberi léptékkel mérve végtetlen, és ebbe sokan már az elején beleőrülnek.

A halandó emberek nem is tudják, hogy mekkora ajándék a halandóságuk. Nem tudom, hogy nekik mi van a halál után, könnyen lehet, hogy egyszerűen semmi. De néhány vámpírt elnézve nekik még az is jobb lenne, ha inkább semmi sem lenne.

Na, állandóan elkalandozom, pedig nem kéne. Szóval az dúlt fel, hogy hiába érzem mindig az élőlények jelenlétét, és hiába érzem meg egy vámpír  jelenlétét (vagyis inkább azt érzi meg az ember őőő illetve vámpír, hogy a másik közeledik, hogy nem sokára jelen lesz), tehát hiába éreztem eddig mindig, valahogy őt nem ismertem fel! Ez kiborító. Mivel időnként a magányba beleőrült vámpírok veszélyesek, és árthatnak. Persze ez még ritkább, mint vámpírral találkozni. Én sose találkoztam még veszélyes vámpírral, csak mesélték, hogy vannak, és mindig óvatosnak kell lenni velük.

Nem is tudom. Lehet hogy nem iszik embervért, mert azok a vámpírok, amelyek állatok vérén élnek, úgy mondjuk, halványabbak. Kevésbé jól érzékelhetőek. Erről én sem tudok sokat, csak a minimálisat. Lehet hogy ő is ilyen. Őszintén szólva kicsit unalmas figura volt, olyan... kommersz. Egy ilyen paprikajancsi. És a paprikajancsik még vámpírban sem érdekelnek. Valahogy nem sikerült felnőnie a modern korhoz.

Mit is írhatnék még erről az egészről... biztos kíváncsiak vagytok arra, hogy iszom-e embervért. Nos hát igen. Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem. Szerintem a részleteket nem akarjátok tudni erről. Nem a kedvenc részem, de cél szentesít. Azonkívül, ha úgy akarom, meg tudok szabadulni minden empátiás képességemtől, és ilyen állapotban fájdalmat, szenvedést okozni egyáltalán nem jelent problémát. Neked sem jelentene.

Aztán még... sok hülyeség van. Ez a napra menés, meg a fokhagyma. Hát ezek marhaságok. Szerintem a középkori erdélyben találták ki, hogy senki se menjen éjszaka csavarogni, meg hogy megegyék a fokhagymát mert az egészséges, és még a vámpírokat is elijeszti. Hogyne. A vámpírok nagy része, ahogy én is, szereti a fűszeres kajákat. Zabálom a fokhagymát. Berlinben ettem fokhagymás olivabogyót, az isteni volt. Törököknél vettük.

Aztán... hát ez a magányosság -dolog tényleg eléggé igaz. Bár én alapvetően nem vagyok az, de sokan magukatól ezt választják. A többi vámpírra nem annyira kíváncsiak, a halandók meg csak arra emlékeztetik őket hogy a végtelen időben mennyire egyedül vannak. Olyan érzés halandókkal barátkozni, mintha csupa alvajáróval lennél, akik ugyan járkálnak, beszélnek, esznek-isznak-kakálnak, de mégis... mintha mégse értenének meg semmit, mintha csak úgy lennének, vegetálnának. Átmegy rajtuk az élet, és előbb utóbb kihullanak szitán, te meg ott maradsz. Valahogy én még jól elvagyok. Később talán rosszabb lesz, talán nem.

Ja! És a napra is ki tudok menni. Már kérdés, hogy rühellem.

Na egyelőre ennyi. Még van pár dolgom, aztán napfelkelte előtt már aludni akarok. Téli óraátállítás, ó je! Nekem jól jön.