Van egy dolog, amiről még sosem írtam, lévén, hogy még sosem tapasztaltam. Egészen tegnapig. Ez pedig a szférák zenéje. Ez egy különös jelenség, amiről fogalmam sincs, hogy hogyan működik, de működik. Tegnap koraeste furcsa, zizegésszerű zajt hallottam mindenhol. Akármelyik szobába mentem, akárhova ültem. Aztán megfigyeltem, hogy ha közelebb vagyok az ablakhoz, erősebb. Kiléptem az erkélyre, és akkor tudatosult bennem, hogy ez a furcsa zaj valahogy a levegőben van. Hülyén hangzik, főképp leírva, de ennél pontosabban nem tudom kifejezni.

Figyeltem, ahogy megy le a nap, és minél inkább ereszkedett, annál erősebb és összetettebb lett a hang. Mikor a nap korongja megérintette a látóhatárt, hirtelen egy komplett zene bontakozott ki belőle, és egyre hangosabb, egyre magasztosabb lett. A vörös fény elöntötte az alacsonyan úszó felhőket, és én abban a pillanatban jöttem rá, hogy valaki hív. A szférák zenéje monumentálisabb, mint egy óriási templomi orgona hangzása, de a halandók süketek rá. Emlékszem, hogy régi mesékben olvastam arról, hogy bizonyos teremtmények képesek ilyen módon üzenni.

Hirtelen sarkonfordultam, felkaptam a fűzöld tavaszi kabátomat, és elindultam, hogy találkozzam azzal, aki a szférák zenéjével üzente meg, hogy találkozni akar velem. Ilyenkor az ember - a vámpír - nem gondolkodik, csak megy, mintha üldöznék.

Kijutottam a Dunához, pont oda, ahova az újjászületésem után is kijöttem. Az élénk szél szinte tépte a kabátomat. A nap már majdnem lement, és a zene, bár halkult, mégsem csitult el. Az égbolt másik oldalán, mély királykék háttérben már ott trónolt a hold.

Felsétáltam a hídra, és éreztem, hogy egyenesen tovább kell haladnom. A szél már viharosan, szinte hiszterikusan rángatta a kabátomat és a hajamat, mintha meg akart volna állítani.

Elsuhant mellettem pár halandó, majd a távolban megláttam, hogy jön felém valaki. Pont ugyanolyan elszánt léptekkel, megállíthatatlanul, ahogy én is éreztem magam. Magas, vékony alakját fekete, elegáns ruha borította, de az ő kabátján mintha nem fogott volna a szél, lágyan lengett a léptei ütemére. Arcéle nemes volt, tekintete kedves, de titokzatos, és bár egy vonása se rezzent, arcán mégis örömöt láttam szétáradni.

Péter volt az. Ahogy jött felém, le se lassított, arckifejezése se változott, de ahogy hozzámért, abból a lendületből átölelt, és megemelt, és arcát az arcomhoz szorította.

Az én, végtelenségig fegyelmezett Péter barátom, felsóhajtott, ami meglepett, mert nem látszódott rajta se fáradtság, se fájdalom, se szomorúság, de ebből az egy sóhajból tisztán éreztem, hogy nagy út van mögötte, és talán nagy harc is.

Aztán leeresztett a nagy ölelésből, és én mélyen belenéztem égszínkék szemébe, és még csak kérdeznem se kellett, tudta, hogy arra vagyok kíváncsi, hova tűnt el, és miért.

Két órával később fent ültünk a híd tetején, lógattuk a lábunkat az alattunk elsuhanó emberekre, autókra, és a tekintélyesen hullámzó folyóra. A halandók, akik lábunk alatt sétáltak sok-sok méterrel, akkor se vettek volna észre, ha történetesen felnéznek.

Éreztem, hogy Péter sokkal erősebb lett, mióta nem láttam. Személyisége hihetetlen módon magával sodort, és olyan biztonságban éreztem magam vele, mint még talán soha. A képességei és a kisugárzása már szinte nem evilági lényre vallottak.

Órákig mesélt. Megtudtam, merre járt, mit látott. Aztán elhallgatott, és tekintete elmerült az éjszakai város fényében. Ahogy néztem, olyan érzésem volt, hogy a szeme kéken parázslik.

Hosszú ideig nem mondott semmit, de éreztem, hogy kérdeznem kell. Vettem egy nagy levegőt, és minden bátorságomat összeszedve - mert a szememben ő már valójában érthetetlenül különleges és csodálatos volt - rákérdeztem.

- Kit öltél még?

Tudtam, hogy ilyen erőt csak úgy szerezhet egy vámpír, ha egy másikat eltesz láb alól. Méghozzá egy nem is akármilyet.

Kis hallgatás után szenvtelenül válaszolt.

- Megtaláltam azt a vámpírt, akit meg kellett találnom. Mérhetetlenül gonosz, és veszélyes volt. Azért kellett elmennem, hogy megállítsam - itt rámnézett, és a pupillája hirtelen összeugrott, ahogy az óriási gyíkoknak szokott, mikor az ellenséget észreveszik,

- Ő volt az, aki engem vámpírrá tett. És téged is.

Alattunk a folyó csendesen, de erőteljesen hömpölygött, felettünk sirályok vijjogtak az erős szélben. A város körülöttünk fényesen pulzált.

Elmosolyodtam, és már tudtam: Péter befoltozott egy lyukat a gonoszság falán, kiszorítva valakit, akinek többé már nincs helye köztünk.