A vámpírokat talán sokan temperamentumos, tüzes lényeknek képzelik, de ennek az ellentéte igaz. Nem mintha túl sok más vámpírt ismernék, de a zsigereimben érzem így az ősz közeledtével, ahogy a tél hidege és élettelensége lassan beszivárog és felszívódik bennem. Mivel előbb sötétedik, jóval több időm van arra, hogy nyugodtan sétáljak az emberek közt.

Sokan írtatok nekem üzenetet, ezért adok "életjelet" magamról, de személyesen nem fogok reagálni senkinek, ez így volt eddig is, és így is marad.

De az én életem mindenképpen unalmas, legalábbis Péteréhez hasonlítva. Ő folyton utazik, néha látom csak, mikor a maga elegánsan meglepő és hirtelen módján feltűnik, majd eltűnik. Tudomásom szerint sorra utazza be a kontinens országait, talán még a tengerentúlra is elmegy. "Tanul"- ahogy ő mondja. Szerintem pedig keres, de hogy kit vagy mit, ezt nem tudom megmondani.

Két hete láttam utoljára. Épp aludtam, úgy emlékszem, vele álmodtam, és mikor kinyitottam a szemem valóban ott ült velem szemben a karosszékben. Arcán nyugodt félmosoly árulkodott arról, hogy örül hogy lát. Valahogy jeges hideget árasztott, és az árnyéka is sötétebbnek tűnt. Talán csak a közeledő tél. Talán készül valamire. 

Nem beszéltünk sokat, csak annyit mondott, hogy most dolga van, de nemsokára visszajön és újra együtt töltjük majd az időnket. Látta rajtam, hogy hiányolom az egykor elegánsan pimasz, briliáns humorát, talán az aggódást is érezte. De nem mondott többet, csak megszorította a kezem, az szájához emelte, mintha kezet akarna csókolni, és sokáig úgy tartotta.

A ajka meleg volt.

Aztán egy pillanat alatt eltűnt. Ajtócsapódást nem hallottam. Egyedül maradtam a sötét, hideg szobában, de egyáltalán nem éreztem magam magányosnak.