Jó sokat írtam arról, hogy a vámpírnak nincsenek érzései, se jók, se rosszak. Egyszerűen így tapasztaltam az elmúlt évtized alatt.

De most felfedeztem egy átfogóbb igazságot. Mégpedig. hogy tévedhetőek vagyunk. Igen, a vámpír is téved. Ez olyan prózai, olyan ironikus. Persze nem arra gondolok, hogy beleharap a paradicsomszószos dobozba, és azt mondja, hogy "Jaj, bocs, tévedtem".

Hanem abban, hogy nem ismerem magam elég jól.

A régi gyanúm, hogy maradt bennem valamilyen ördögien emberi, egyre erősödik. Egy vámpír nem érezhetne.... romantikus érzéseket. Nem tudom mi történhetett velem, és miért nem funkcionálok rendesen vámpírként. Egy kicsi maradt belőlem azt emberből, talán pont az a rész, ami nem kellett volna, hogy maradjon.

Mert hát igen, találkoztam valakivel, nagyon sok év után - még az "előző" életemben ismertem meg, emberként -, aki furcsa érzéseket keltett bennem.

Ő persze halandó, de ez egyáltalán nem zavar. Nem akarom megcsapolni. Semmi ilyen érzésem nincs vele kapcsolatban. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy ha eljönne a világ vége, és a föld rengene a lábunk alatt, az ég elsötétülne, és a szél ordítva fújna, akkor én csak őt akarom átölelni, ameddig lehet.

És azt is érzem, hogy a tudat, miszerint ő meg fog halni, én meg nem, elviselhetetlen. Én így maradok örökké, ő majd változik, és a természet rendje szerint egyszer csak eltűnik.

De ezekről nem mondtam neki semmit, és nem is ézékeltettem. Barátságos fapofát vágok általában.

A lényeg tehát, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, és hogy minden lehetséges.