... az örök téma az, amit már számtalanszor leírtam magamról és arról, hogy valójában milyen vámpírnak lenni, de most megteszem megint, hogy legyen nyoma. Mesék, filmek, mindenféle irodalom úgy állítja be a vámpírokat, mint valamiféle varázslatos lényeket; hülyeség. Mert léteznek, létezünk, de ebben nincs semmi varázslat. Biztos vagyok benne, hogy tudományosan leírható, és megmagyarázható lenne, vagy lesz majd valamikor a jövőben. Mert az, hogy még nincs rá magyarázat, nem azt jelenti, hogy ez valamilyen természetfeletti dolog.

Én nem vagyok tudós, nem tudom megmondani, hogy mi ez pontosan. Csak azt tudom, hogy létezik, mert én is ez vagyok, magam, egy vámpír, egy olyan ember, aki körül gyakorlatilag megállt az idő, a tér... Tapasztalok csodálatos dolgokat, amire a halandók képtelenek, vagy csak igen komoly dózisú drog tudna előidézni a tudatukban, de az meg nem éri meg.

A vámpírok világában nincs rendszer, nincs háború. Nincs kapcsolat. Semmi sem igaz ezekből a legendákból. Ez a téma számomra is titokzatos, de amennyire eddig látom, nincs ilyesmi. Péter talán többet tud erről, de ő csak hallgat.

Amit érdekességként még észre vettem, hogy az állatok nem látnak engem. Vagy csak átnéznek rajtam. Kivéve a macskákat. Mert a macskák mindig felveszik velem a szemkontaktust. És hosszan bámulnak. De fogalmam sincs, hogy miért. Nem ellenségesek, de nem is barátságosak. Egyébként nekem is van egy macskám. De nem, nem vagyok megőrülve, természetesen nem szoktam vele beszélgetni. Talán nem is helyes kifejezés, hogy az én macskám, mert nem birtoklom, ő döntött úgy, hogy ideköltözik. Én meg megengedtem neki. 

Sokszor nézem, ahogy ül az ablakpárkányon, és meredten figyeli az elrohanó életeket. Nem tudom eldönteni, hogy ebben a tekintetben a világ minden bölcsessége benne van-e, vagy csak úgy tesz, mintha. A macskák néha trükkösek ám.

A vámpírokat talán sokan temperamentumos, tüzes lényeknek képzelik, de ennek az ellentéte igaz. Nem mintha túl sok más vámpírt ismernék, de a zsigereimben érzem így az ősz közeledtével, ahogy a tél hidege és élettelensége lassan beszivárog és felszívódik bennem. Mivel előbb sötétedik, jóval több időm van arra, hogy nyugodtan sétáljak az emberek közt.

Sokan írtatok nekem üzenetet, ezért adok "életjelet" magamról, de személyesen nem fogok reagálni senkinek, ez így volt eddig is, és így is marad.

De az én életem mindenképpen unalmas, legalábbis Péteréhez hasonlítva. Ő folyton utazik, néha látom csak, mikor a maga elegánsan meglepő és hirtelen módján feltűnik, majd eltűnik. Tudomásom szerint sorra utazza be a kontinens országait, talán még a tengerentúlra is elmegy. "Tanul"- ahogy ő mondja. Szerintem pedig keres, de hogy kit vagy mit, ezt nem tudom megmondani.

Két hete láttam utoljára. Épp aludtam, úgy emlékszem, vele álmodtam, és mikor kinyitottam a szemem valóban ott ült velem szemben a karosszékben. Arcán nyugodt félmosoly árulkodott arról, hogy örül hogy lát. Valahogy jeges hideget árasztott, és az árnyéka is sötétebbnek tűnt. Talán csak a közeledő tél. Talán készül valamire. 

Nem beszéltünk sokat, csak annyit mondott, hogy most dolga van, de nemsokára visszajön és újra együtt töltjük majd az időnket. Látta rajtam, hogy hiányolom az egykor elegánsan pimasz, briliáns humorát, talán az aggódást is érezte. De nem mondott többet, csak megszorította a kezem, az szájához emelte, mintha kezet akarna csókolni, és sokáig úgy tartotta.

A ajka meleg volt.

Aztán egy pillanat alatt eltűnt. Ajtócsapódást nem hallottam. Egyedül maradtam a sötét, hideg szobában, de egyáltalán nem éreztem magam magányosnak.

... és persze nem történik semmi. Sose szokott. Faszomért élek én egy fővárosban. Halálra unom.

Van egy dolog, amiről még sosem írtam, lévén, hogy még sosem tapasztaltam. Egészen tegnapig. Ez pedig a szférák zenéje. Ez egy különös jelenség, amiről fogalmam sincs, hogy hogyan működik, de működik. Tegnap koraeste furcsa, zizegésszerű zajt hallottam mindenhol. Akármelyik szobába mentem, akárhova ültem. Aztán megfigyeltem, hogy ha közelebb vagyok az ablakhoz, erősebb. Kiléptem az erkélyre, és akkor tudatosult bennem, hogy ez a furcsa zaj valahogy a levegőben van. Hülyén hangzik, főképp leírva, de ennél pontosabban nem tudom kifejezni.

Figyeltem, ahogy megy le a nap, és minél inkább ereszkedett, annál erősebb és összetettebb lett a hang. Mikor a nap korongja megérintette a látóhatárt, hirtelen egy komplett zene bontakozott ki belőle, és egyre hangosabb, egyre magasztosabb lett. A vörös fény elöntötte az alacsonyan úszó felhőket, és én abban a pillanatban jöttem rá, hogy valaki hív. A szférák zenéje monumentálisabb, mint egy óriási templomi orgona hangzása, de a halandók süketek rá. Emlékszem, hogy régi mesékben olvastam arról, hogy bizonyos teremtmények képesek ilyen módon üzenni.

Hirtelen sarkonfordultam, felkaptam a fűzöld tavaszi kabátomat, és elindultam, hogy találkozzam azzal, aki a szférák zenéjével üzente meg, hogy találkozni akar velem. Ilyenkor az ember - a vámpír - nem gondolkodik, csak megy, mintha üldöznék.

Kijutottam a Dunához, pont oda, ahova az újjászületésem után is kijöttem. Az élénk szél szinte tépte a kabátomat. A nap már majdnem lement, és a zene, bár halkult, mégsem csitult el. Az égbolt másik oldalán, mély királykék háttérben már ott trónolt a hold.

Felsétáltam a hídra, és éreztem, hogy egyenesen tovább kell haladnom. A szél már viharosan, szinte hiszterikusan rángatta a kabátomat és a hajamat, mintha meg akart volna állítani.

Elsuhant mellettem pár halandó, majd a távolban megláttam, hogy jön felém valaki. Pont ugyanolyan elszánt léptekkel, megállíthatatlanul, ahogy én is éreztem magam. Magas, vékony alakját fekete, elegáns ruha borította, de az ő kabátján mintha nem fogott volna a szél, lágyan lengett a léptei ütemére. Arcéle nemes volt, tekintete kedves, de titokzatos, és bár egy vonása se rezzent, arcán mégis örömöt láttam szétáradni.

Péter volt az. Ahogy jött felém, le se lassított, arckifejezése se változott, de ahogy hozzámért, abból a lendületből átölelt, és megemelt, és arcát az arcomhoz szorította.

Az én, végtelenségig fegyelmezett Péter barátom, felsóhajtott, ami meglepett, mert nem látszódott rajta se fáradtság, se fájdalom, se szomorúság, de ebből az egy sóhajból tisztán éreztem, hogy nagy út van mögötte, és talán nagy harc is.

Aztán leeresztett a nagy ölelésből, és én mélyen belenéztem égszínkék szemébe, és még csak kérdeznem se kellett, tudta, hogy arra vagyok kíváncsi, hova tűnt el, és miért.

Két órával később fent ültünk a híd tetején, lógattuk a lábunkat az alattunk elsuhanó emberekre, autókra, és a tekintélyesen hullámzó folyóra. A halandók, akik lábunk alatt sétáltak sok-sok méterrel, akkor se vettek volna észre, ha történetesen felnéznek.

Éreztem, hogy Péter sokkal erősebb lett, mióta nem láttam. Személyisége hihetetlen módon magával sodort, és olyan biztonságban éreztem magam vele, mint még talán soha. A képességei és a kisugárzása már szinte nem evilági lényre vallottak.

Órákig mesélt. Megtudtam, merre járt, mit látott. Aztán elhallgatott, és tekintete elmerült az éjszakai város fényében. Ahogy néztem, olyan érzésem volt, hogy a szeme kéken parázslik.

Hosszú ideig nem mondott semmit, de éreztem, hogy kérdeznem kell. Vettem egy nagy levegőt, és minden bátorságomat összeszedve - mert a szememben ő már valójában érthetetlenül különleges és csodálatos volt - rákérdeztem.

- Kit öltél még?

Tudtam, hogy ilyen erőt csak úgy szerezhet egy vámpír, ha egy másikat eltesz láb alól. Méghozzá egy nem is akármilyet.

Kis hallgatás után szenvtelenül válaszolt.

- Megtaláltam azt a vámpírt, akit meg kellett találnom. Mérhetetlenül gonosz, és veszélyes volt. Azért kellett elmennem, hogy megállítsam - itt rámnézett, és a pupillája hirtelen összeugrott, ahogy az óriási gyíkoknak szokott, mikor az ellenséget észreveszik,

- Ő volt az, aki engem vámpírrá tett. És téged is.

Alattunk a folyó csendesen, de erőteljesen hömpölygött, felettünk sirályok vijjogtak az erős szélben. A város körülöttünk fényesen pulzált.

Elmosolyodtam, és már tudtam: Péter befoltozott egy lyukat a gonoszság falán, kiszorítva valakit, akinek többé már nincs helye köztünk.

Jó sokat írtam arról, hogy a vámpírnak nincsenek érzései, se jók, se rosszak. Egyszerűen így tapasztaltam az elmúlt évtized alatt.

De most felfedeztem egy átfogóbb igazságot. Mégpedig. hogy tévedhetőek vagyunk. Igen, a vámpír is téved. Ez olyan prózai, olyan ironikus. Persze nem arra gondolok, hogy beleharap a paradicsomszószos dobozba, és azt mondja, hogy "Jaj, bocs, tévedtem".

Hanem abban, hogy nem ismerem magam elég jól.

A régi gyanúm, hogy maradt bennem valamilyen ördögien emberi, egyre erősödik. Egy vámpír nem érezhetne.... romantikus érzéseket. Nem tudom mi történhetett velem, és miért nem funkcionálok rendesen vámpírként. Egy kicsi maradt belőlem azt emberből, talán pont az a rész, ami nem kellett volna, hogy maradjon.

Mert hát igen, találkoztam valakivel, nagyon sok év után - még az "előző" életemben ismertem meg, emberként -, aki furcsa érzéseket keltett bennem.

Ő persze halandó, de ez egyáltalán nem zavar. Nem akarom megcsapolni. Semmi ilyen érzésem nincs vele kapcsolatban. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy ha eljönne a világ vége, és a föld rengene a lábunk alatt, az ég elsötétülne, és a szél ordítva fújna, akkor én csak őt akarom átölelni, ameddig lehet.

És azt is érzem, hogy a tudat, miszerint ő meg fog halni, én meg nem, elviselhetetlen. Én így maradok örökké, ő majd változik, és a természet rendje szerint egyszer csak eltűnik.

De ezekről nem mondtam neki semmit, és nem is ézékeltettem. Barátságos fapofát vágok általában.

A lényeg tehát, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, és hogy minden lehetséges.

Mit jelent vámpírnak lenni? Önálló szigetnek lenni a kietlen óceánon. Hemingway szerint senki sem külön sziget. Leírta, kiesett a kezéből a toll, és meghalt. És most én, aki hosszú évek óta halhatatlanként él, nem öregszik, megérzi az emberek és állatok rezdüléseit, ez a furcsa lény, amely bennem él, azt mondja Hemingwaynek: De. Én vagyok a sziget.

Mit is jelent még vámpírnak lenni. Érzelmek nélkül bámulni az ételre és italra. Sajnálat vagy öröm nélkül nézni a halandók halálát. A szemébe nézni valakinek, és látni a gondolatait.

És jelenti még azt is, hogy hetek, hónapok, évek telnek el egy pillanat alatt. Mintha csak tegnap lefeküdtem volna aludni, és ma már két évvel később van. Hogy mi történt a kettő közt? Semmi.

A semmi baromi unalmas tud lenni. De felgyorsítja az időt. Már kevésbé figyelek a lényegtelen dolgokra. Kilépek az utcára tiszta holdfényben, de mire elérek a zebráig, már hatalmas pelyhekben hullik a hó. Körülnézek, hogy leléphetek-e a járdáról, balra tavasz lesz, de ahogy jobbra tekintek, már egy fülledt nyári éjszaka leng körül.

És mire átérek az út másik oldalára, összehúzom a kardigánom az őszi szélben.

Egyik lábam még az előző évtizedben, a másik már a következőben jár. Évszázadokon gyaloglunk így át mi, könnyed lépteinkkel magunk mögött hagyjuk azokat, akik elhullanak körülöttünk, akiket elsodor az idő és a történelem.

Az élet folyik, zsong, forrong körülöttünk, áramlik, ahogy egy óceán áramlatai ölelnek körbe egy magányos szigetet.

Látunk, pedig nem nézünk, tudunk, pedig nem tanultuk, és létezünk, mert nincs más választásunk. Az öröm, a érzelmek, az élet nem a mi asztalunk. A hideg szépség, a racionalitás univeruma, az igen. A tökéletesség a miénk, de nem tudunk élni vele, mert halottak vagyunk.

Merevek, szárazak, kietlenek, az időben állandóak, mint a kis szigetek az óceánban.

Péter továbbra sem került elő. Kivéve tegnap éjjel, de nem a szokásos módon, és azonnal el is tűnt.

Az előzmény az, hogy én számtalanszor elmondtam neki az aggályaimat néhány vámpír-képességel kapcsolatban. Kezdve a repüléssel. Számomra ez mindig is légből kapott humbugnak tűnt. Én el se tudtam képzelni, hogy valaha is a levegőbe emelkedek- a modern technika segítsége nélkül.

Máskor Péter dícsért a racionális gondolkodásomért, de ilyenkor korholt, hogy túlságosan - szóviccel élve - földhözragadt vagyok. Hogy túl sok dolog van a fejemben, mindig gondolkodom valamin, mintha folyamatosan filmet néznék a lelkem moziján.

Szerinte ez akadályoz meg abban, hogy elemelkedjek a földtől... mint mentálisan, mint fizikailag.

Mivel ő már hosszú hetek óta nem jelentkezik, egyre inkább magamba szállok. De az ő értékes gondolatai, és tapasztalatai nélkül valahogy félembernek érzem magam.

Ilyen módon elgondolkodva jártam az utcán, rutinszerűen róttam az utat. Annyira megfeledkeztem magamról, hogy fel se tűnt, hogy már az utcámban vagyok. Aztán hirtelen megtorpantam. Megéreztem Péter jelenlétét.

Ez az érzés hasonló, mint amikor az ember hall valamit, esetleg egy illatot érez meg.

Tehát megtorpantam, és oldalra kaptam a fejem. Az utca másik oldalán egy sötét kapualjban... rossz kifejezés, hogy megláttam. De éreztem. Tudtam, hogy ott van, a feketeségbe olvadva.

Aztán a sötétségből lassan kirajzolódott egy alak. Nemes arccsontok, mélyen ülő szemek, és hosszú szempillák. Messze voltam tőle, és fogalmam sem volt, hogy miért nem jön közelebb, de tudtam, hogy ennek oka van. Valamiért nem teheti.

Mondtam neked - éreztem magamban barátságos hangját, ahogy hozzám beszél - a megoldás a kezedben van. Ha nem befelé figyelsz, meg fog találni a fény.

Nem tudtam hova tenni, mit mond. Néhány pillanattal korábban rájöttem, hogy miért tűnt most fel; életemben talán először nem gondoltam semmire.

Ahogy felé fordulva figyeltem, ezt az állapotot meg is tudtam tartani.

Láttam, de lehet hogy csak éreztem, ahogy a kapualjból félig kilépve viccesen felvonja a szemöldökét. Mintha azt mondaná: - Egy pillanat és neked is leesik.

Aztán szúrást éreztem a tenyeremben, mindkettőnek a közepén. Nem tűszúrást, sokkal inkább az elektromossághoz hasonló csípő érzést.

Magam elé tartottam mindkét tenyeremet, és meglepve konstatáltam, hogy a pici valamit nem csak érzem, hanem látható is. Apró kis fény gyúlt fel mindkét tenyeremben. Felkaptam a tekintetem, visszanéztem Péterre, de ő már szinte teljesen visszahúzódott a kapualjba. Az utolsó fél pillanatban még volt időm észrevenni aggódó arckifejezését.

Visszatekintettem a tenyerembe. A fények megnőttek, és folyamatosan terjedtek. Pár másodpercen belül az egész kézfejem úgy világított, mintha egy élő lámpaégő lenne. Aztán hirtelen a testem minden pontján megéreztem a szúró érzést. Nem fájt egyébként, inkább csikizett, mintha ezernyi pici fénysugár úszna a bőrömön. A fénylő foltok egyre nőttek, és lassan összeértek már rajtam. Eszembe jutott ugyan, hogy talán nem annyira jó ötlet fénykard módjára világítani a belváros egyik utcáján, de valami azt súgta, nem kell aggódnom.

Döbbentem figyeltem, hogy mi történik velem. Hogy önthet el így a fény, mikor egyébként számomra kellemetlen, és ha tehetném sose mennék napra...?

Közben rájöttem arra is, hogy nem csak itt-ott szúr ez a valami, hanem valahogy megkönnyebbülök tőle. Furcsa szó, nem nagyon lehet máshogy kifjezeni azt az érzést. Súlytalannak éreztem magamat, mintha bármit tehetnék, és bárhova elmehetnék, mintha nem lennének számomra határok, akadályok.

És akkor rájöttem, hogy már nem a járdán állok. Sőt, egyáltalán nem állok, hanem lebegek. Észre sem vettem, mikor a lábam elhagyta a földet. A lebegés csodálatos érzés.

Nem olyan, mint a zuhanás. Nem olyan mint a súlytalanság (persze azt nem tapasztaltam meg, de tudom, hogy nem olyan).

A lebegés olyan érzés, mintha megszabadulnál minden gondtól, leráznád a nyomasztó gondolataidat. Talán egy dolog hasonlíthat ehhez: amikor születésünk előtt a magzatvízben lebegünk.

Amikor aznap éjszaka felálltam a sötétben a hideg kőpadlóról, akkor voltam először igazán önmagam. A korábbi ember megszűnt abban a formában, ahogy létezett, de bennem folytatódott. Nem lenne helyes azt mondani, hogy nem voltam ugyanaz, mielőtt átváltoztam. Ugyanaz voltam, néhány dolog nagyon megváltozott.

Az első dolog, amit éreztem, az üresség volt. De nem a magányos, dekadens formája. Üresnek éreztem magam, mint egy sötét szoba, amely arra vár, hogy megtöltsék fénnyel. Mint egy füzet, amelyet tele fognak írni. Mint a gyűrű, amelybe belevésik szerelmeik nevét az emberek.

Csodálatos volt az is, hogy nem kellett gondolkodnom, mit tegyek; a lábam vitt előre, a szemem tekintett, a szám mosolygott, az elegáns ravaszság és a titokzatos  éhség magától vette birtokába a testemet.

Bár egyedül még ennek ellenére is nehéz fennmaradni, én nemrég segítséget kaptam egy hozzám hasonló formájában. Egy ideig velem volt, de eltűnt, és nem tudom, mikor látom legközelebb. De mindig velem van, ahogy tanított, ahogy mutatta az utat, és ahogy magyarázatot adott a létezésemre. Minden éjszaka, ahol a holdfényben sétálok,  rebbenést látok a járdáról visszatükröződő fényben. Ahogy egy vetett árnyék feltűnik, és hallom, hogy felettem elsuhan valami.

Érzem akkor, hogy ő az, és bár most nem lehet itt, mégis érezteti velem, hogy vigyáz rám, és velem van.

Ma nagyon kellemesen fúj a szellő.

Szép az esti égbolt, ahogy a felhők felszakadozott, de szabályos sorban lebegnek át a horizont felé.

Ma a világ zaja a háttérbevonul. A mindenség egy nagy levegőt vesz, és visszatartja. Az utca körülöttünk ünnepélyesen csende borul. A hold fénye megvillan arcunkon, ahogy a felhők közül néha előbújik, és hamuszürke derengését rajtunk felejti. Valami más keződik ma. Mostantól valahogy mások leszünk. Lassan, de biztosan elkezdődik. Minket nem ijeszt meg, hogy megállíthatatlan. Ellenkezőleg, biztonságban érzem magam, ahogy az erő a hatalmába kerít, magával ragad, és erre az egy éjszakára egészen megváltoztat.

A fizikai változás örömöt okoz. A felső szemfogaim kiemelkednek, de ajkam eltakarja őket - amíg úgy akarom.

Nem kell megmozdulnom sem. A sötétben is tökéletesen látok; de még csak látnom sem kell, hiszen pontosan érzek mindent, és mindenkit. Én mindenkit látok - engem nem lát senki.

A hold elbújik, de az ezüstös derengés nem tűnik el arcomról. A hajam ellenkező irányba lebben, mint ahogy a szél fúj; én csak egy furcsa félmosolyt engedek meg magamnak. Milyen különleges, gyönyörű hangulat, mikor a telihold már ilyen közel van.

Ő pedig megérkezett, hisz érzem, hogy mögöttem áll. Holnap, a telihold éjszakáján együtt indulunk majd útnak.

Most először éreztem meg, mit jelent az örökkévalóság. Amíg az ember halandó, sosem gondolkodik el azon, hogy milyen is lehet a halhatatlanság érzete. És mint sok minden más, ez is akkor élhető át, mikor az ember szembesül az ellentétével: és ez a halandóság.

Az emberek azt hiszik, hogy a vámpírok mindentudók, bölcsek, de legalábbis sosem lepődnek meg semmin. Hát ez sem így van. Persze... egy halandó engem ritkán lep meg.  Most azonban, egynek mégis sikerült. A halálával.

Éppen Péternél voltam - mostanában sokat vagyok nála, az estéket beszélgetéssel, vitával, vagy épp csak hallgatással töltjük - szóval nála voltam, és tőle csekkoltam le a méljeimet. És akkor ott volt, egy körüzenet, egy szintén régi ismerőstől, amiben tudtomra adta, hogy XY régi közös barátunk eltávozott az élők sorából. Ez az illető fiatalabb volt, mint én.

Nem tudom, mi történt vele, de nyilván nem természetes halállal halt meg.

Csak bámultam a monitort, és egy perc alatt rengeteg mindent átfutott az agyamon. Hirtelen nem értettem, hogy hova tűnik valaki, miután meghalt. Én még sose találkoztam a halállal ilyen közelről- a sajátomén, és az áldozataim halálán kívül, de az más.

Ezért most ez borzasztóan megdöbbentett. Valaki meghalt, és ennyi, vége. Nincs tovább. A világ megy tovább.

Ezt az embert ismertem. Egy időben közeli barátok voltunk.

Értem már, hogy az emberek miért hisznek istenben, vagy bármi másban. Mert rettegnek a haláltól. Talán nem is konkrétan attól, hogy ők megszünnek létezni- inkább attól, hogy a világ nélkülük is vígan megy tovább. Mert ez azt jelenti, hogy mindannyian csak semmik, és senkik, csak egy porszem, egy eltűnő villanás, amire egy idő után senki sem emlékszik. Hogy is lehet élni ezzel a tudattal?

Hiszen legtöbben az egész életüket arra szánják, hogy legalább a saját megítélésük alapján legyenek 'valakik'.

Pedig a halál mindegyikért eljön, és ennek a kontextusában mindannyian ugyanolyanok. Lehetnek szépek, vagy csúnyák, sikeresek, vagy szerencsétlenek. Gazdagok vagy szegények. A halál mindenkit, válogatás nélkül elvisz. És bármiért harcoltál, bámit is építettél fel... nem számít. Semmi sem számít.

Így méláztam a monitor előtt, mikor figyelmes lettem arra, hogy Péter ráteszi könnyű kezét a vállamra.

- Értünk is eljön egyszer az elmúlás - mondta halkan - A halál gyönyörű.

Keserűség lett úrrá bennem.

- A halál mindent a helyére tesz - folytatta - a ráncok kisímulnak, a gondok eltűnnek. Nincs végső igazság. Csak a csend, és a nyugalom létezik. Nincs vagyon, nincs hatalom, se irígység, vagy szeretet... Pusztán a végtelen csend.

- Akkor mégis, mi volt ő? Él még bennem a hangja, emlékszem rá... - mondtam szomorúan - akkor régen kedveltem őt.

Péter leült mellém, és tenyerével az arcomat a saját arca felé fordította

- Ő csak egy illúzió. Volt. Minden csak illúzió, te is, és én is. Az emlékeid csak kusza képek a fejedben, a hangja csak egy régi inger. Egy emlék. A személye már rég eltűnt.

Azt hiszem nem nézhettem túlságosan értelmesen, mert folytatta a magyarázást.

- Mindenki átesik ezeken a harcokon, amelyek épp most benned is életre keltek. De el kell engedned a rossz érzést, mert az még a régi, emberi énedből táplálkozik. Ki kell irtanod magadból, mert már nem vagy ember. Rombolja a vámpírt, amivé már egy évtizede átváltoztál.

És akkor beugrottak az áldozataim. Akiknek nemcsak végignéztem, hanem főként előidéztem a halálát. Akkor nem éreztem semmit.

Talán most azt gondoljátok, hogy rájöttem, azok is emberek voltak.

De valójában arra jöttem rá, hogy minden halott, és minden halál ugyanolyan. Érdektelen. Csak egy illúzió vége.

Aztán beugrott az ismerősöm, akiknek a halálhírét kaptam. És már nem éreztem semmit. Végre egységesen láttam a halált. Rájöttem, hogy könnyen kizárom az emberi érzelmeket.

- Látod, ezért választottalak téged - hallottam újra Péter hangját. Megint ránéztem, és olyan melegen mosolygott ahogy csak egy igaz barát tud.

- Tulajdonképpen miért is? - kérdeztem vissza.

- Mert hasonlítasz rám. És... mert épp jó helyen voltál, jó időben.

Kis hallgatás után így folytatta: - Meglátod majd, milyen nagyszerű dolog érzelmi előítéletektől függetlenül élni. Az az igazi szabadság.

Most, hogy már hivatalosan is tavasz van, a munka végén gyakran napfényben megyek haza. Az elmúlt tíz évben, ha napra kellett lépnem, lehetőleg a fél fejemet befedő napszemüveget tettem az orromra, és látványosan bosszankodtam a helyzeten. Péter szerint drámakirálynő vagyok a napfényben.

Ő megmutatta, hogy lehet méltóságteljesen elviselni a napot. Hogy lehet belőle energiát nyerni, hiszen mi is csak abból vagyunk- energiából. Az elmúlt napokban emelt fővel mentem a napsütésben, és rájöttem, hogy ez tényleg elviselhető, sőt, élvezhető.

Ezen kívül Péter még egy rakás érdekes dolgot mutatott. Nekem egészen eddig folyamatos kisebbrendűségi komplexusom volt, zavart, hogy annyira különbözöm a többi vámpírtól. Úgy éreztem, kevesebb vagyok, defektes, stb... de Péter irányításával fény derült olyan dolgokra is, amelyeket nem is sejtettem... erről majd később.

Egyik este meglátogattam őt a lakásában. Szép, antik lakásban lakik, bár saját bevallása szerint tíz évenként váltania kell, hogy ne legyen feltűnő.

Szóval ott voltam, és egyszer csak elővett egy dobozt. Sima fémdoboz volt, fénytelen, avitt. Kinyitotta, és elővett belőle egy rakás fényképet.

- Mióta feltalálták a dagerrotípiát, minden évben többször is lefotóztatom magam - mesélte vigyorogva - csak olyan heccként, nincs jelentősége...

... és a kezembe nyomott egy nagy halom vastag, megsárgult, repedezett papírt.

A legalsó volt a legrégebbi, 1840 volt a hátoldalára írva. A fotó (-nak nevezhető foltos papíron) valóban ő volt, amennyire kivehető, a kor divatos öltözetében pózolt, egy selyemmel kárpitozott székre támaszkodva. A következő képeken mindig más ruhában, de mindig ugyanazzal a fiatal, barátságos, kissé huncut arckifejezésével nézett a kamerába.

Megcsodáltam a divat változását, amely ezeken a képeken pontosan kivehető volt. Egyre gyorsabban néztem a képeket, tekintve, hogy több száz volt. Aztán egyszercsak megálltam. Az egyik kisebb alakú képen ott volt egy gyerek mellette. Egy kisfiú. Nem túlságosan apró, olyan hat-hét éves forma.

- Ha tovább nézed, több kép is lesz róla - hallottam Pétert, aki velem pontosan szemben ült, és nyilván nem láthatta a képet a kezemben, mégis pontosan tudta, hol tartok.

Tovább lapozatam a képek közt. Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak. A gyerek a képeken ugyanis folyamatosan öregedett. Nyilvánvalóan nem vámpír volt. Nagyjából harminc képpel később egyszercsak eltűnt a fotókról. Akkor már fiatalember volt, nagyjából annyi idősnek tűnt, mint Péter maga.

Gondoltam, jobb nem vájkálni a múltban, mégis ráillantottam Péterre. Ő engem bámult, és halványan mosolygott. A szemei olyan merevek voltak, mintha

Abban a pillanatban tudtam mit csinál. Olvas a gondolataimban. Csak néztünk egymásra szó nélkül, én pedig lezártam a fejemet előtte - gondolatban. Nem tudtam, hogy kell ezt tenni, de pontosan éreztem, hogy most provokál.

Aztán elkapta tekintetét, szerényen elmosolyodott, majd visszanézett rám, mint egy jó tanár, és szelíden megjegyezte:

- A helyzetek felismerésében egész jó vagy. A megoldást még gyakorolni kell - A homlokomra tette hűvös, sima tenyerét - Itt van egy kapu. A kapu mögött vagy te, és minden, amit gondolsz, vagy valaha gondoltál. Ezt nem mutathatod meg másnak, csak akiben tökéletesen megbízol. Ilyen pedig nem létezik. Képzeld, hogy itt van egy nagy vasajtó, ami alaphelyzetben nyitva van. Most zárd be, de jó erősen.

Én csak ültem, próbáltam a vasajtót a homlokomra festeni képzeletben. A gondolat nagyon szürreálisnak tűnt, meg is akartam kérdezni, hogy kívülről, vagy belülről záródjon a kapu, de ezt olyan ostobaságnak tűnt.

- Az isten szerelmére - kiáltott fel Péter - Nem teheted meg egyszerűen, hogy ilyen nyilvánvalóan, tisztán kiolvashatóak legyenek a gondolataid, zárd be, MOST! - ezzel a másik kezét a fejem mögé emelte, a tarkómra, és két keze közt erősen tartotta a fejemet. Így egész közel került hozzám, és éreztem, hogy egy olyan gondolat mászik első az agyamból, amit végképp nem akarok, hogy meglásson. Ennek a kényszernek a hatására villámgyorsan bezártam minden képzeletbeli ajtót.

Ezek után csak nézett a szemembe, egész közelről, a szája kissé nyitva maradt, mintha még mondani akarna valamit. Sima homlokát ráncolta, úgy nézett a szemembe, mintha csak hallgatózna.

- Most... most egész jó. Nem látok semmit... Ügyes.

Elengedte a fejemet, és ez olyan volt, mintha egy satu szorításából szabadultam volna ki. Visszanéztem a képekre, és rájöttem, hogy Péter milyen kitűnően elterele a figyelmemet a témáról- a fiúról a képen.

Az idő további részében egész másról volt szó. Egyébként egyre jobban lenyűgöz a társasága. Hihetetlenül bölcs és tapasztalt, ugyanakkor könnyed, elegáns, és időnként kifejezetten humoros. Van benne némi titokzatosság, de ugyanakkor közvetlen is.

Bizonyos részei azonban számomra elérhetetlenek.

Még.

Ahogy jöttem most haza valahogy csodálatos érzéssel töltött el a felszakadozott felhőzet látványa az éjfekete égbolton. Mögötte még halványan derengett néhány hajnali csillag.

Péterrel sokat beszélgettünk mostanában arról, hogy miért éljük mi meg máshogy ezeket a dolgokat, mint a más, mondjuk úgy, hogy klasszikus lelkivilágú vámpírok.

Persze ez nekem is feltűnt, mindig is gyanús volt, de igazából csak egy másik személy kontextusában tudom komolyan megítélni saját magamat.

Arra is rájöttem - vagyis Péter elmondta - hogy a vámpírok valójában beszélnek egymással, nagyon is érintkeznek. Csak valahogy a mifajtánkkal nem. Ez már olyan baljóslatú: mifajtánk, tifajtátok... az ember (vámpír) azt hinné, hogy a valahova tartozás, valamivé válás jó dolog, pedig sokszor épp csak a kirekesztésről szól.

Én azt gondolnám, hogy azért nem keresnek minket, mert utálnak valamiért. Péter szerint inkább tartanak tőlünk. Furcsa. Én nem tudok magamban semmilyen félnivaló tulajdonságot. Mármint nem halandók számára. Halandók számára nagyon is, de most nem róluk van szó.

Valami baj lehet velünk. Vagy velük.

Szüneteltettem a blogírást, ugyanis újra kaptam egy olyan levelet, amiben egy tizenöt éves kis hülyegyerek könyörög, hogy csináljak belőle vámpírt. Az esetet nem kívánom kommentálni, de ha még egyszer valaki ilyen ügyben ír, arra ráuszítom az összes nemlétező gonosz szellemet. Téma lezárva.

A szünet előtt Péterrel megismerkedésemről írtam- illetve az újraismerkedésünkről. Azóta sok minden tisztább, érthetőbb lett számomra. Persze az eddigi kérdések újabb kérdéseket vetnek fel, és most olyasmi módon érzem magam, mint amikor a művészek azt mondják: alkotói válságban vagyok.

Hogy számotokra is érthetőbb és kézzelfoghatóbb legyen, elhatároztam, hogy leírom a megfertőződésemet követő időszakot - ti is láthassátok hogy alakul át valaki vámpírrá, nem csak fizikailag, hanem életvitelben.

Annyit elárulok, hogy a dolog nem kis szervezőkészséget igényel, persze most, hogy a meggyőzés és a manipuláció terén lényegesen jobb vagyok, mint egy halandó, különösebben nem is volt nehéz. De még így is komoly odafigyelést és koncentrációt igényel a olyamat.

Elkezdem ott, ahol a legelején abbahagytam; kimentem a Dunához. Hogy ott mit éltem át, már leírtam.

De utána haza kellett mennem, és akkor még nem egyedül éltem, hanem a szüleimmel. Valamikor hajnalban értem haza, és ahogy elkezdett világosodni, rajtam szörnyű fáradtság és álmosság vett erőt. Ledőltem hát az ágyba, de valami nem stimmelt. A nap besütött az ablakon. Szerencsére volt sötétítő függönyöm, de hamar rájöttem, hogy az sem elég.

Így fogtam néhány kartontáblát, amit eredetileg, még halandókoromban a szobám díszítésére szántam, és szépen betakargattam velük az ablak nagy részét. Na, így már megfelelt.

Akkor egyébként nem teljesen értettem, hogy mi történik vele, de nem is gondolkodtam ezen különösebben. Aztán elaludtam. Délután kettő körül anyám fel akart kelteni, de mondtam neki, hogy nem érzem jól magam, hagyjon aludni. Este hat felé már sötétedett, és hirtelen kipattant a szemem.

Olyan frissnek, fiatalnak éreztem magam, mint soha. Úgy éreztem, hogy soha többé az életben nincs szükségem alvásra. Kint már valóban alkonyodott, én meg kisétáltam, a családom épp vacsorázott. Anyám aggódva megkérdezte, hogy jobban vagyok-e, és hogy kérek-e enni valamit. Én ránéztem az ételre, és hirtelen megvetést éreztem irántuk. Mert nekik szükségük van az ilyen táplálékra, és mert nekem soha nem lesz. Alacsonyrendűnek éreztem mindenkit a helységben, mint amikor az ember az állatokra tekint. Ezt talán nem szép így leírni, de annyira átalakultam, hogy ez már egyáltalán nem számított. Viszont valamit mégis mondanom kellett. Nem akartam, hogy feltűnjön nekik, hogy valami történt. Így megkértem anyámat, hogy hozzon majd be később némi ételt a szobámba, így is történt. Persze nem ettem meg, hanem elrejtettem egy zacskóba, amit később kidobtam, vagy oda adtam kóbor állatoknak. Egy vámpír is lehet jó szívű.

Egész stratégia-rendszerre volt szükségem a családom kordában tartásához a következő hónapokban. Szerencsére épp akkor érettségiztem, majd szereztem egy jó munkát, és nagyon hamar elköltözhettem. Nagyon bosszantó hosszú ideig mímelni halandók előtt, hogy én magam is az vagyok.

Mióta egyedül élek, már nincs ilyesmire gondom. A szüleim tőlem jó távol élnek, így nem kell gyakran látogatnom őket. Mielőtt megkérdeznétek, sosem éreztem arra késztetést, hogy kiírtsam őket. A magamfajta vámpír ösztönösen tudja, hogy soha, de soha nem intézhet el olyat, akivel kapcsolatba hozható. A vámpírok véletlenszerűen kapják el az áldozatokat, rendszeresen olyan helyen, ahol se az áldozatról, se magáról a vámpírról nem tudhatja senki, hogy épp arra járt.

Így például nem vethetem magam rá erre a helyes pincérfiúra se, aki itt vigyorog velem szemben, pedig sok kedvem lenne magamévá tenni - mind az öt liter vérét.

Régóta nem ragadtan virtuális tollat. Azóta történt néhány dolog...

Írtam a múltkor, hogy találkoztam azzal a vámpírral, akinek most a "létezésemet" köszönhetem. Illetve ő találkozott velem.

Néhány napjra újra találkoztunk. Megint ugyanott- ezt sejtettem, hiszen a vámpíroknak általában ismétlési kényszere van, ami a halandó fizikai dolgokat illeti. Most is a mozgólépcsőn álltam, és most sem éreztem más vámpír jelenlétét. És ezúttal is elmerültem a gondolataimban.

Ahogy kapaszkodom a szalagkorláton, éreztem, hogy valaki hátulról a kezemre teszi a kezét. Nem néztem hátra, tudtam, hogy nincs szükség rá. A kéz érintése meleg volt, és megnyugtató. Aztán hátulról odahajolt a fülemhez, és azt suttogta: "-Már nagyon vártam, hogy találkozzunk. Sokszor gondoltam rád. Eddig nem jöhettem el hozzád, de már elég idős vagy ahhoz, hogy megismerj." - A hang fiatalos volt, nyugodt, és semmi, de semmi démoni nem volt benne.

Úgy éreztem, hogy most végre eljött az idő, hogy szembenézzük egymással. Hátrafordultam, és valóban: ott állt mögöttem. Kedvesen, bíztatóan elmosolyodott.

- Tudom, hogy az jár fejedben, hogyan lehettem én az a tíz évvel ezelőtti szörnyeteg, aki olyan kegyetlenül végzett a benned élő emberrel - bökte ki hirtelen.

- Nem igazán fer, hogy csak te tudod, mi jár az én fejemben... - vágtam közbe.

- Előbb utóbb majd te is a birtokában leszel ennek a képességnek - vonta meg a vállát - addig is meg kell elégedned azzal, hogy elmondom.

Nem igazán éreztem, hogy vakon meg kellene benne bíznom, de inkább visszatértem az eredeti témához.

- Te valóban nem tűnsz szörnyetegnek - tettem hozzá az eddigiekhez.

Egy pillanatra elhallgatott. Nem mondta ki, amit erről gondolt- én meg persze nem tudtam, mi jár a fejében. Aztán belevágott, nem töltötte az időt köntörfalazással.

- Amit először is mondani akarok, hogy nem vagy teljesen vámpír; legalábbis nem a klasszikus fajta.

Hát ez úgy ért, mint akit halandóként fejbevágnak, és bedobják a liftaknába. Észrevettem, hogy már a mozgólépcső tetején állunk, de nem emlékeztem, hogy kerültünk oda.

Vettem egy nagy levegőt, és a körülöttünk elsuhanó embertömegtől legkevésbé sem zavartatva azt mondtam neki:

 - Tíz éve tök egyedül vagyok. Már nagyjából sikerült elfogadnom, hogy egy olyan furcsa lény vagyok, amit az emberi kultúrák csak mesékben élő romantikus élőholtakként ismernek. Teljesen egyedül kellett kitapasztalnom minden ezzel járó dolgot, aztán most, tíz év után ideállítasz, és közlöd, hogy egyáltalán nem is az vagyok, aminek eddig hittem magam?

Újra elmosolyodott.

- Nem azt mondtam, hogy egyáltalán nem az vagy. Csak hogy nem teljesen az, aminek hiszed magad.

-Honnan tudod?

- Mert én is így voltam ezzel. És nekem még erre is egyedül kellett rájönnöm. Mivel az én teremtményem vagy, ez a tulajdonság rádszáll. És ami azt illeti - itt közelebb hajolt hozzám - azt hiszem, vigyáznod kéne magadra.

Hirtelen nem tudtam mit mondani, mert semmit sem értettem ebből az egészből. Ő a karját nyújtotta nekem, én belékaroltam, és felgyalogoltunk a felszínre. Meglepetésemre ő elővett egy napszemüvegett, és feltette. Ez kicsit égő volt, tekintve, hogy tél van, és senki se hord napszemüveget.

- Majd azt mondjuk, hogy vak vagyok - viccelődött, én pedig továbbra sem értettem, hogy ez az elbűvölően kedves, és vicces fiú olyan kérlelhetetlenül lerángatni akkor, tíz éve a lépcsőház pincéjébe, és hogy hogyan tudtam olyan könyörtelenül kitépni belőlem az életet.

Tovább is van természetesen, viszont most rohannom kell. Ja, és úgy hívják, hogy Péter.

Tavaly nyáron volt valakim. Nem komoly dolog, mondjuk úgy, hogy elég "komolyan" indult... szóval hirtelen, meghatározóan, stb. Viszont ő messze lakik, nagyon elfoglalt, meg én éjjel dolgozom, ja és várjunk csak, vámpír is vagyok, szóval a dolog nem működött volna.

Mikor először találkoztunk, hát az odakint volt, a világban, egy másik országban, ahol ő lakik. Akkor csak egyetlenegyszer találkoztunk, majd másfél hónap szünet után ő jött ide.

Mindez azért jut eszembe, mert nap mint nap sétálok fővárosunk egyik nagy-nagy terén, arra visz az út a munkámba. Itt lakom, tőle nem messze.

Amikor ez az illető jött, és másodjára is találkoztunk, nyár volt, meleg, tücsökciripelés. Régóta nem láttuk tehát egymást, és akkor is csak egyszer. Emlékszem, ahogy mentem a téren át, hogy vele találkozzak. Félhomály volt, ő pedig jött szembe, és mint a romantikus filmekben, odaszaladt hozzám, és örültünk egymásnak, meg minden.

Ahogy most járkálok ezen a téren, pont ott, ahol találkoztunk, szinte látom még a lábnyomainakat a vastag hóréteg alatt. Annyi minden változott, és folyamatosan változik. Akkor nyár volt, és meleg, pulcsi nélkül mászkáltunk éjszaka, most pedig hideg van, mindenhol hó... És minél többször gondolkodom el ezen, annál inkább olyan érzésem van, hogy tulajdonképpen soha nem változik semmi. Illetve előbb-utóbb visszaváltozik. A téren majd elolvad a hó, elpárolog, és elfolydogál, kisüt a nap, friss illatú koranyári estéken párává válik majd a csapadék, és felszáll magasra, az égbe; És én ott fogok sétálgatni akkor is, de már soha sem úgy, ahogy akkor vele. Néha talán majd megázom az esőben, de a víz megint csak felszárad, és eltűnik valahova, ahol talán mást ölel majd körül;

Talán nagy folyókba cseppen bele legközelebb, hogy hihetetlen erővel és lendülettel elsodorja más emberek más emlékeit, de éppen úgy megfoghatatlanul és megismételhetetlenül, ahogy az én emlékeim se fognak már soha többé megtörténni, éppen úgy rohan a folyó, amibe az indián mondás szerint nem léphetsz bele kétszer.

Annyian említették már ezeket a mostani vámpíros filmeket, hogy úgy döntöttem, kiművelem magamat belőlük. Én nem láttam egyiket sem, tudom, hogy mostanában - különösen a fiatal korosztályra - elég nagy hatással vannak. A vámpírokban van valami arisztokratikus büszkeség, és én úgy döntöttem, hogy ezt most levetkőzöm!

Az eddigi általam ismert vámpírok amúgy is nevetségesek voltak azzal a szánalmas büszkeségükkel. Nem mintha lenne bármire is büszkének lenni. A legtöbb vámpír buta volt és korlátolt. Úgy viselkedtek mint önmaguk paródiái.

Na, mit nézzek meg, mit olvassak el? És mit tegyek azért, hogy ne kapjak tőlük szívrohamot...

Furcsa dolgok történtek.

A metróban mentem lefelé a mozgólépcsőn ma este. Elég nagy volt a forgalom, rengetegen jöttek-mentek körülöttem. Ilyen helyzetekben nem igazán szoktam az emberekre figyelni. Nem is kell, ha valamire érdemes felfigyelnem, azt úgyis megérzem. De ilyen nagyon ritkán van.

De most volt... hirtelen, mintha lassított filmet néztem volna. Szemben, a felfelé menő mozgólépcsőn hirtelen feltűnt egy személy. Láttam, hogy míg mindenki felfelé néz, de ő lehajtotta fejét. Hosszú sötét haját előre fújta a szél, eltakarta az egész arcát. Különös volt ez, hiszen a kereszthuzat épp a mozgólépcső felé fújt fentről lefelé. Emlékszem minden pillanatra, ahogy elhaladtunk egymás mellett. Ahogy a közelembe ért, hirtelen az én hajamba is belekapott a szél, és lobogni kezdett- a széljárással ellenkező irányba.

Azt hiszem, alábecsültem magam korábban. Tudtam, hogy ki ő, mielőtt már felemelte a fejét. Az egész néhány másodpercig tartott, de aki az örökkévalósághoz tartozik, mint ahogy a vámpírok is, képesek arra, hogy sokkal részletesebben éljenek meg akár pár másodpercet is; több információt látunk, hallunk, mint egy átlagember. Emiatt visszatekintve sokkal hosszabb időnek érzi az ember.

Ahogy rámnézett, álltam a pillantását. Semmilyen érzelmet nem mutatott, de volt benne valami távolságtartó arisztokratikus attitűd. A tekintete azt üzente: 

- Itt vagyok megint.

Egy fiatal férfi nézett rám szelíden, de szigorúan. Finom vonásai békés természetre, és művelt elmére utaltak.

Most láttam életemben először az arcát, de személye egész más benyomást keltett, mint amikor utoljára találkoztunk abban a sötét és hideg lépcsőházban, amikor megharapott.

Mikor leértem a lépcsőn, tudtam, hogy felesleges utána mennem. Akkor találkozhatunk csak, amikor ő akarja. Pedig annyi kérdésem lenne hozzá, főleg az, hogy miért vagyok annyira különböző más vámpíroktól. Hogy miért működöm máshogy. És főként kíváncsi voltam arra, hogy miért keresett meg megint. Mert ez bizony egy megkeresés volt.

Aztán kajánul elvigyorodtam magamban, mert éreztem: végre történik valami!

Jövő héten lesz pontosan tíz éve.

Utána olyan volt, mintha álmodnék. Most olyan, mintha előtte álmodtam volna.

Jó, akkor írok. Megadtam magam a tömeg (tömeg? hahaha) akaratának.

Úgy látom, hogy van, akinek még mindig nem tiszta néhány dolog.

Leírom még egyszer, egyben, egyértelműen.

A mai kor vámpírjai már sokkal kevésbé vadak, titokzatosak, romantikusak mint azok, amelyekről a könyvekből, filmekből ismerhettek. Egy helyütt azt is leírtam, hogy bár sokan valamiféle misztikus, isteni vagy ördögi teremtmény. Nem az. Ezt is leírtam már. Nem árt a napfény, bár nem is szeretem különösebben. Nem riaszt el a fokhagyma. Nem rémülök meg a kereszttől. Szinte semmi sem érvényes azok közül a hiedelmek közül, amelyeket mindannyian jól ismertek.

Egy valami azonban igen. A vámpír valóban más emberek vérét szívja ki. Valóban abból táplálkozik.  Azonban erre viszonylag ritkán van szüksége. Talán évente egy vagy két alkalommal. Én legalábbis így vagyok vele. Az áldozataim személyén nem gondolkodom. Nincs ugyanis jó döntés akkor, mikor a túlélésért kell valakinek kiszívni a vérét.

A vámpírok nagy része nem szereti az emberi társaságot. Van, aki elviseli, és van aki egész jól elvan az emberkkel. Én az utóbbi csoportba tartozom - még.

Ti és én soha nem fogunk találkozni.  Én ugyanis nem keresem meg egyikőtöket sem, ti pedig soha nem fogtok megtalálni.

És akkor most jöjjön valami személyes. Erről az ezotéria-tudomány dologról.

Az élet sokkal egyszerűbb, ahogy az emberek gondolják. Sokkal egyszerűbb, prózaibb. Tudjátok, mielőtt vámpírrá váltam, kifejezetten befolyásolható személyiség voltam. Azt nem mondom, hogy kifejezetten hittem ebben vagy abban, de a személyes beszámolók mindig nagy hatással voltak rám. Néha volt olyan érzésem, hogy valami nem stimmel, de mint ahogy az emberek túlnyomó többsége, rettegtem a haláltól, és ezért mindenképpen szükségem volt valamire, amibe belekapaszkodhatok.

Ahogy mondom, iszonyodtam a gondolattól, hogy egyszer meghalok, és utána nincs semmi. Ettől mindenki iszonyodik, az is, aki nem tud róla, hogy így érez.

Aztán meghaltam. Nem úgy, ahogy ti fogtok. De mégis halál volt. Fele részben - a lényeges részében - ugyanolyan, mint amilyet ti fogtok megélni. A kimenete viszont egész más. De ez most nem is lényeg.

Tudjátok, aki meghal- ahogy a halandó emberek halnak meg- , de nem tűnik el -ahogy a vámpírrá váló halandók halnak -, nos, az a személy be tud számolni arról, hogy mi igaz az egész vallásos, ezoterikus, misztikus maszlagból, amivel az emberek évezredek óta áltatják magukat.

Aki úgy érzi, hogy nem tudja elfogadni az igazságot, az most a saját lelki nyugalma érdekében lapozzon.

Ugyanis semmi sem igaz. Nincs semmi a halál után. Se a halál előtt. Csak ez a harminc-negyven-ötven-nyolcvan éved van, utána oda mész vissza, ahonnan születésedkor jöttél. A semmibe, a nincsbe. Ha ezt nehéz elképzelni, próbáld meg a lehető legegyszerűbb, és leghatásosabb módszerrel: Próbáld meg felidézni, hogy mi voltál, hol voltál, milyen volt születésed előtt. Ugye semmilyen? Nagy üresség. Mintha az ember megvakulna.

Nos, ilyen lesz utána is.

Az emberek olyan ostobák, nem tudják elképzelni, hogy a haláluk után megszűnnek. De egyikük se gondol bele, hogy ennek a kérdésnek a másik oldala az, hogy "Hol voltam születésem előtt?" - Ugyanott, sehol. Nem léteztél.

A világ pedig működött előtted is, és működni fog utánad is.

Az egész életedet így jobb, ha ennek a fényében éled. Nincs duplázás, nincs javítási lehetőség. Nincs bocsánat sem, mert nincsenek bűnök. Az életnek nincs értelme, de van, ahogy érdemes élni.

Én tizenhét voltam akkor, amikor eltávoztam az élők közül. Senki se vette észre. De megszűntem embernek lenni. Nekem sincs duplázás, mert nem vagyok már ember. Nem tudok, és nem is akarok úgy élni, mintha halandó lennék. Ennek vannak előnyei és hátrányai. Mondjuk, hogy inkább hátrányai. De - hogy egy ostoba nyelvi poénnal éljek - ezzel együtt kell élni.

Tudom, hogy mi vagyok; vámpír vagyok. Tudom, hogy ez a neve ennek az állapotnak. De fogalmam sincs, hogy mi ez. Elképzelni sem tudom, hogy hogyan és miként működik. Szerintem a többiek sem tudják.

A vámpíroknak általában nincsenek érzelmeik. Azért írom, hogy általában, mert ettől természetesen vannak kivételek. Vannak úgymond kivülállók, outsiderek, akik egy kicsit mások. Az emberek között is vannak eltérőek, miért pont a vámpírok között ne lennének. Én persze ezt az egész témát azért hoztam fel, mert én is az vagyok.

Az átlagos vámpír mindig élvezi, ha egyedül lehet. Hát én nem. Nekem, mint már írtam, szükségem van a társaságra. És tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen beállítottságú vámpír.

Volt régen egy jó barátom. Még akkor, tíz évvel ezelőtt, mikor még... mondjuk úgy, hogy ember voltam. Ő igazán okos volt. Gondolom, még most is az, de már nagyon régóta nem beszéltünk. Majdnem tíz éve. Nem is tudom már, hogy honnan ismertem meg, de ez nem is számít. Nagyon sokat beszélgettünk mindenféle dolgokról, ő tanított meg arra, hogy hogyan kell a világról gondolkodni. Ő tanított meg a tudományos gondolkodásra. Arra, hogy hogyan legyek racionális. Erre azóta is nagyon büszke vagyok, és tudom, hogy nélküle ez soha nem ment volna. Sok évig nagyon jóban voltunk. Elmondtam a gondolataimat, ő meg hozzátette a magáét, kiegészítette az enyéimet, sokszor vitáztunk. Azóta tudom, hogy az embernek nincs szüksége istenképre ahhoz, hogy teljes életet éljen. Nincs szüksége semmi ilyesmire. És ezt hihetetlenül csodálatosnak találom. Azóta vagyok szabad. És mikor átváltoztam, ez  egyáltalán nem múlt el, sőt. Ebből gondolom, hogy a racionális, tudományos dolog gyakorlatilag mindenek felett áll, mindig érvényes.

Aztán valami megváltozott közöttünk. Valahogy egy idő után úgy éreztem, hogy a vitáink meddőek, hogy építő kritika helyett inkább mintha vádolna, pedig tudom, hogy nem ezt tette; nekem mégis így tűnt. Tudom, hogy mindkettőnk hibája volt, hogy ez a barátság elhalt. Én próbáltam érte küzdeni, őt meg azt hiszem... nem sikerült meggyőzni arról, hogy ezért neki is kell tennie. Mintha nem akarta volna megérteni.

Pedig a legokosabb ember volt, akit valaha ismertem. Én talán sokszor túl érzékeny voltam, túlságosan szigorú más emberekhez, és túl sok problémám volt. Ő mindig megértő volt, meghallgatott, feltette a megfelelő kérdéseket. Ha valaki mással beszélgettem, és hirtelen elveszettnek éreztem magam egy vitában, megpróbáltam elképzelni, hogy ő mit mondana; és ez mindig használt. Még egy olyan szelíd, kedves, jószívű embert nem ismertem,  mint ő.

Aztán nem tudom, mi történt. Feszültség lett, én nem láttam át, hogy miért, rá pedig nem igazán lehetett számítani abban, hogy segít megoldani a problémát. Mintha nem is akarta volna. Én pedig mérges lettem... Annyi éven át soha nem okozott csalódást, és pont most fog? Az első, igazám nehéz pillanatban? Hiszen előbb-utóbb minden kapcsolatban vannak problémák, és hogy ez a kapcsolat mennyire stabil, az mutatja meg, hogy sikerül-e átvészelni ezeket a vészterhes időszakokat.

Nekünk nem sikerült. Nem tudom, hogy miért, és a mai napig kudarcként élem meg. Én igazán megpróbáltam mindent, mert ő olyan volt, mint egy testvér, egy szülő, egy mester. Valaki, akire mindig lehet számítani, aki mindig segít. Akkor nem segített már többé. És én teljesen elkeseredtem, mert egyébként is érzékeny voltam arra, ha az emberek cserben hagynak. Ha egy barát eltávolodik, ha furcsán viselkedik, nem úgy, mint addig.
Állítólag ez egy normális emberi reakció. Hát ezekben a pillanatokban örülök, hogy soha többé nem leszek többé ember.

Mert semmit sem vetek meg jobban, mint a szeszélyességet, a kiszámíthatatlanságot, és a másik fél magára hagyását.

Az emberek szánalmasak. Ostobán viselkednek egymással, és sokszor annyira önzőek, hogy még a kapcsolataikat is a személyes egoizmusuk támogatására alakítják ki. Azt hiszik, hogy attól, mert nekik vannak barátaik, szeretteik, házastársuk, gyerekek, hogy ettől ők többnek számítanak. Pedig valójában ezekkel egyre inkább elveszik saját maguktól a lehetőséget, hogy legyenek valakik. Elterelik a saját figyelmüket arról, hogy kik ők valójában. Az emberi nem undorító. És úgy igazán akkor látni ezt, ha már nem tartozol oda.  Túl sok az "én", és túl kevés a "mi", és az, hogy "te", szinte nem is létezik. Az ilyeneket annyira gyűlölöm, és annyira szomorúnak találom, hogy léteznek, hogy sokat elpusztítottam közülük, a testüket pedig beledobtam a folyóba, hogy nyomuk se maradjon. Persze ez nem számít, hiszen túlnyomó többségben az emberek ilyenek.

De legalább megvan az érzés, hogy tettem valamit az ügyért.

... Mert van olyan vámpír, akinek vannak érzései - és van olyan ember, aki tökéletesen a híján van minden érzelemnek.
 

Valamit még elfelejtettem. A múltkor meséltem az illetőről, a öregről, aki nem viselkedett szépen, aztán ott maradt a konyhakövön... van egy régebbi élményem is. Ez még az előtt volt, hogy átváltoztam.

De az olyasmi volt, mint az igazi nagy szerelem. Ami magával ragad, elsodor, ad egy pofon, és a fal adja a másikat. Két évig tartott, nagyon szép volt, küzdelmes, de dicső... :) Aztán vége lett, közös megegyezéssel. Nem is ezzel volt a baj. Hanem ami utána jött. Történetese egy új "szerelem", aki valószínűleg elmebeteg volt, teljesen befolyása alá vonta az exemet, aki emiatt nagyon csúnyán viselkedett.

Persze ez nem kifogás az exnek. Ezért határoztam el, hogy egyszer megkeresem mindkettejüket. Kedvesen mosolygva köszönök nekik, és ez lesz az utolsó emlékük. :)

... igen, azt hiszem egyre inkább belerázódom a ritmusba. Így kell ezt csinálni.

Be kell, hogy vajjam, van némi lelkiismeret-furdalásom ezzel a vámpírsággal kapcsolatban. Többnyire tökéletesen vámpírnak érzem magam, de néha... valahogy nem tudtam elszakadni még az emberi énemtől. Szükségem van a társaságra, más emberekre... és ez elég ciki egy vámpír számára. Az emberek nagyrészt szánalmasak, rövid életűek és büdösek nekünk. Csúnyán hángzik, de így van.

Szerencsére nem kell beszélgetnem más vámpírokkal, szóval nem szükséges ezt bevallanom nekik, és valószínűleg sosem tenném.

Hogy miért nem?

Nem a szégyenérzet vezérel főként. Tulajdonképpen egyáltalán nem. Sokkal inkább a félelem attól, hogy ha ilyen kívülálló vagyok, egy ilyen outsider, talán nem is illek közéjük. Valahogy nem is vagyok igazi. És véletlenül tudom, hogy a vámpírok utálják a kívülállókat. Veszélyesnek tartják őket... az ilyen különcöket, mint én. Ez is egy oka annak, hogy teljesen anonim módon írom ezt a blogot. A saját biztonságom miatt is szükségem van erre. Ezért is kérlek benneteket, ne zaklassatok azzal, hogy találkozzunk, hogy írjak nektek, mert én akár bele is halhatok. És bizonyos szempontból többet is veszíthetek ezzel, mint egy halandó.

Hiszen egy halandó mit veszít? Harminc-negyven-ötven évet. És én mit veszíthetek? Évszázadokat, évezredeket. Az örökkévalóságot.

Bizonyos szempontból rossz dolog örökké élni, de más szempontból gyönyörű. MIndig is megmosolyogtam az "okos" halandókat, akik arról szónokolnak, hogy az örök élet, ugyan mire jó az.

Hát rossz hírem van, pontosan arra jó, amire az ember gondolja. Megismerni a végtelen szabadságot, a múltat és a jövőt, összefüggésben látni mindent ami volt, és ami lesz. Csodálatos dolog örökké élni. Vagy legalábbis nagyon sokáig, beláthatatlan ideig élni.

Kortársa lenni Julius Cézárnak és Obamának, hát nem nagyszerű?

Végre van kis időm írni. Mert nem azért írok ám ritkán, mert nincs kedvem, vagy hogy bosszantsam az olvasókat. Egyszerűen nincs időm egész éjszaka belemélyedni egy-egy témában, amikor meg már lenne, akkor kedvem nincs, mert például mint most, már hat óra van, és ilyenkor már megyek haza, hogy a hajnali fények előtt hazaérjek, még a sötétben.

Azonban ma kora este, mikor felkeltem, eszembe jutott valami, amit még nem tálaltam ki.

Még nem írtam részletesen a halhatatlanságról. De mit is írhatnék, hiszen magam sem tudok túl sokat róla. Azt viszont igen, hogy bát szürreálisan hathat, de a vámpírok folyamatosan a haláluk idején rágják magukat.

Egy halandó ember tudja, hogy van hatvan vagy nyolcvan éve szerencsés esetben, aztán viszlát. Aztán nincs tovább.

Egy vámpír meg pontosan tudja, hogy akármennyi ideje lenne, és ez a rengeteg, gyakorlatilag végtelen idő egyrészt megrészegíti őket, másrészt rettegésben tartja; vajon, ha egyszer vége lesz, hogy lesz vége? Hogy halok meg? Valaki megöl? Vagy magam vetek véget az életemnek? Hogy lesz vége, hiszen annak ellenére, hogy nem lenne szükséges, hogy vége legyen, a statisztikák, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy egyszer mindenki meghal.

Hogy Roald Daht idézzem, a vámpírok olyanok, mint az ő óriásai; a legjobbak egyszerűen csak feltűnnek, aztán eltűnnek. Nem tudunk a létezésüket semmilyen kiváltó vagy megszűntető okról. Nem is kell tudnunk erről. Hogy egy másik, talán megalázó hasonlattal éljek, az állatok is elmennek meghalni, mikor úgy érzik, hogy itt az idő.

Mióta vámpír vagyok, állandóan azon kattogok, hogy hogyan, és miért fogok meghalni. Engem nem a rák, nem az alzheimer, nem az agyvérzés fog elvinni. De akkor mi?

Mert hogy egyszer el fog, az biztos.

Nem tudom mi van mostanában, korábban egy évben, ha egyszer találkoztam egy másik vámpírral, most meg pár héten belül kettővel is. Barátaimmal beültünk egy helyre, ahol már volt egy társaság. Köztük volt. Az a tipikus. Magas, hosszú, szürkés haja volt, mély hangja, és mellette ült egy fiú, aki nekem nagyon megtetszett. Persze ő (mármint a vámpír) azonnal észrevett engem, és roppant elutasítóan viselkedett. A végén csak mi maradtunk ott páran, a barátja odaült, és beszélgetést kezdeményezett. A vámpír meg ott tette vette magát, én próbáltam kommunikálni vele, de egyszerűen semmire se volt hajlandó normálisan válaszolni, a barátja meg közölte velem, hogy "ő ilyen". Hát ha ő ilyen, akkor ilyen, bosszúból fogtam a kissrácot, és otthagytuk őt egyedül. Ahogy kiléptünk az ajtón, bosszankodással vegyes aggodalmat láttam a szemében, gondolom aggasztotta, hogy mit fogok csinálni -immár közös- barátunkkal.