Ma nagyon kellemesen fúj a szellő.

Szép az esti égbolt, ahogy a felhők felszakadozott, de szabályos sorban lebegnek át a horizont felé.

Ma a világ zaja a háttérbevonul. A mindenség egy nagy levegőt vesz, és visszatartja. Az utca körülöttünk ünnepélyesen csende borul. A hold fénye megvillan arcunkon, ahogy a felhők közül néha előbújik, és hamuszürke derengését rajtunk felejti. Valami más keződik ma. Mostantól valahogy mások leszünk. Lassan, de biztosan elkezdődik. Minket nem ijeszt meg, hogy megállíthatatlan. Ellenkezőleg, biztonságban érzem magam, ahogy az erő a hatalmába kerít, magával ragad, és erre az egy éjszakára egészen megváltoztat.

A fizikai változás örömöt okoz. A felső szemfogaim kiemelkednek, de ajkam eltakarja őket - amíg úgy akarom.

Nem kell megmozdulnom sem. A sötétben is tökéletesen látok; de még csak látnom sem kell, hiszen pontosan érzek mindent, és mindenkit. Én mindenkit látok - engem nem lát senki.

A hold elbújik, de az ezüstös derengés nem tűnik el arcomról. A hajam ellenkező irányba lebben, mint ahogy a szél fúj; én csak egy furcsa félmosolyt engedek meg magamnak. Milyen különleges, gyönyörű hangulat, mikor a telihold már ilyen közel van.

Ő pedig megérkezett, hisz érzem, hogy mögöttem áll. Holnap, a telihold éjszakáján együtt indulunk majd útnak.