Péter továbbra sem került elő. Kivéve tegnap éjjel, de nem a szokásos módon, és azonnal el is tűnt.

Az előzmény az, hogy én számtalanszor elmondtam neki az aggályaimat néhány vámpír-képességel kapcsolatban. Kezdve a repüléssel. Számomra ez mindig is légből kapott humbugnak tűnt. Én el se tudtam képzelni, hogy valaha is a levegőbe emelkedek- a modern technika segítsége nélkül.

Máskor Péter dícsért a racionális gondolkodásomért, de ilyenkor korholt, hogy túlságosan - szóviccel élve - földhözragadt vagyok. Hogy túl sok dolog van a fejemben, mindig gondolkodom valamin, mintha folyamatosan filmet néznék a lelkem moziján.

Szerinte ez akadályoz meg abban, hogy elemelkedjek a földtől... mint mentálisan, mint fizikailag.

Mivel ő már hosszú hetek óta nem jelentkezik, egyre inkább magamba szállok. De az ő értékes gondolatai, és tapasztalatai nélkül valahogy félembernek érzem magam.

Ilyen módon elgondolkodva jártam az utcán, rutinszerűen róttam az utat. Annyira megfeledkeztem magamról, hogy fel se tűnt, hogy már az utcámban vagyok. Aztán hirtelen megtorpantam. Megéreztem Péter jelenlétét.

Ez az érzés hasonló, mint amikor az ember hall valamit, esetleg egy illatot érez meg.

Tehát megtorpantam, és oldalra kaptam a fejem. Az utca másik oldalán egy sötét kapualjban... rossz kifejezés, hogy megláttam. De éreztem. Tudtam, hogy ott van, a feketeségbe olvadva.

Aztán a sötétségből lassan kirajzolódott egy alak. Nemes arccsontok, mélyen ülő szemek, és hosszú szempillák. Messze voltam tőle, és fogalmam sem volt, hogy miért nem jön közelebb, de tudtam, hogy ennek oka van. Valamiért nem teheti.

Mondtam neked - éreztem magamban barátságos hangját, ahogy hozzám beszél - a megoldás a kezedben van. Ha nem befelé figyelsz, meg fog találni a fény.

Nem tudtam hova tenni, mit mond. Néhány pillanattal korábban rájöttem, hogy miért tűnt most fel; életemben talán először nem gondoltam semmire.

Ahogy felé fordulva figyeltem, ezt az állapotot meg is tudtam tartani.

Láttam, de lehet hogy csak éreztem, ahogy a kapualjból félig kilépve viccesen felvonja a szemöldökét. Mintha azt mondaná: - Egy pillanat és neked is leesik.

Aztán szúrást éreztem a tenyeremben, mindkettőnek a közepén. Nem tűszúrást, sokkal inkább az elektromossághoz hasonló csípő érzést.

Magam elé tartottam mindkét tenyeremet, és meglepve konstatáltam, hogy a pici valamit nem csak érzem, hanem látható is. Apró kis fény gyúlt fel mindkét tenyeremben. Felkaptam a tekintetem, visszanéztem Péterre, de ő már szinte teljesen visszahúzódott a kapualjba. Az utolsó fél pillanatban még volt időm észrevenni aggódó arckifejezését.

Visszatekintettem a tenyerembe. A fények megnőttek, és folyamatosan terjedtek. Pár másodpercen belül az egész kézfejem úgy világított, mintha egy élő lámpaégő lenne. Aztán hirtelen a testem minden pontján megéreztem a szúró érzést. Nem fájt egyébként, inkább csikizett, mintha ezernyi pici fénysugár úszna a bőrömön. A fénylő foltok egyre nőttek, és lassan összeértek már rajtam. Eszembe jutott ugyan, hogy talán nem annyira jó ötlet fénykard módjára világítani a belváros egyik utcáján, de valami azt súgta, nem kell aggódnom.

Döbbentem figyeltem, hogy mi történik velem. Hogy önthet el így a fény, mikor egyébként számomra kellemetlen, és ha tehetném sose mennék napra...?

Közben rájöttem arra is, hogy nem csak itt-ott szúr ez a valami, hanem valahogy megkönnyebbülök tőle. Furcsa szó, nem nagyon lehet máshogy kifjezeni azt az érzést. Súlytalannak éreztem magamat, mintha bármit tehetnék, és bárhova elmehetnék, mintha nem lennének számomra határok, akadályok.

És akkor rájöttem, hogy már nem a járdán állok. Sőt, egyáltalán nem állok, hanem lebegek. Észre sem vettem, mikor a lábam elhagyta a földet. A lebegés csodálatos érzés.

Nem olyan, mint a zuhanás. Nem olyan mint a súlytalanság (persze azt nem tapasztaltam meg, de tudom, hogy nem olyan).

A lebegés olyan érzés, mintha megszabadulnál minden gondtól, leráznád a nyomasztó gondolataidat. Talán egy dolog hasonlíthat ehhez: amikor születésünk előtt a magzatvízben lebegünk.