A vámpíroknak általában nincsenek érzelmeik. Azért írom, hogy általában, mert ettől természetesen vannak kivételek. Vannak úgymond kivülállók, outsiderek, akik egy kicsit mások. Az emberek között is vannak eltérőek, miért pont a vámpírok között ne lennének. Én persze ezt az egész témát azért hoztam fel, mert én is az vagyok.

Az átlagos vámpír mindig élvezi, ha egyedül lehet. Hát én nem. Nekem, mint már írtam, szükségem van a társaságra. És tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen beállítottságú vámpír.

Volt régen egy jó barátom. Még akkor, tíz évvel ezelőtt, mikor még... mondjuk úgy, hogy ember voltam. Ő igazán okos volt. Gondolom, még most is az, de már nagyon régóta nem beszéltünk. Majdnem tíz éve. Nem is tudom már, hogy honnan ismertem meg, de ez nem is számít. Nagyon sokat beszélgettünk mindenféle dolgokról, ő tanított meg arra, hogy hogyan kell a világról gondolkodni. Ő tanított meg a tudományos gondolkodásra. Arra, hogy hogyan legyek racionális. Erre azóta is nagyon büszke vagyok, és tudom, hogy nélküle ez soha nem ment volna. Sok évig nagyon jóban voltunk. Elmondtam a gondolataimat, ő meg hozzátette a magáét, kiegészítette az enyéimet, sokszor vitáztunk. Azóta tudom, hogy az embernek nincs szüksége istenképre ahhoz, hogy teljes életet éljen. Nincs szüksége semmi ilyesmire. És ezt hihetetlenül csodálatosnak találom. Azóta vagyok szabad. És mikor átváltoztam, ez  egyáltalán nem múlt el, sőt. Ebből gondolom, hogy a racionális, tudományos dolog gyakorlatilag mindenek felett áll, mindig érvényes.

Aztán valami megváltozott közöttünk. Valahogy egy idő után úgy éreztem, hogy a vitáink meddőek, hogy építő kritika helyett inkább mintha vádolna, pedig tudom, hogy nem ezt tette; nekem mégis így tűnt. Tudom, hogy mindkettőnk hibája volt, hogy ez a barátság elhalt. Én próbáltam érte küzdeni, őt meg azt hiszem... nem sikerült meggyőzni arról, hogy ezért neki is kell tennie. Mintha nem akarta volna megérteni.

Pedig a legokosabb ember volt, akit valaha ismertem. Én talán sokszor túl érzékeny voltam, túlságosan szigorú más emberekhez, és túl sok problémám volt. Ő mindig megértő volt, meghallgatott, feltette a megfelelő kérdéseket. Ha valaki mással beszélgettem, és hirtelen elveszettnek éreztem magam egy vitában, megpróbáltam elképzelni, hogy ő mit mondana; és ez mindig használt. Még egy olyan szelíd, kedves, jószívű embert nem ismertem,  mint ő.

Aztán nem tudom, mi történt. Feszültség lett, én nem láttam át, hogy miért, rá pedig nem igazán lehetett számítani abban, hogy segít megoldani a problémát. Mintha nem is akarta volna. Én pedig mérges lettem... Annyi éven át soha nem okozott csalódást, és pont most fog? Az első, igazám nehéz pillanatban? Hiszen előbb-utóbb minden kapcsolatban vannak problémák, és hogy ez a kapcsolat mennyire stabil, az mutatja meg, hogy sikerül-e átvészelni ezeket a vészterhes időszakokat.

Nekünk nem sikerült. Nem tudom, hogy miért, és a mai napig kudarcként élem meg. Én igazán megpróbáltam mindent, mert ő olyan volt, mint egy testvér, egy szülő, egy mester. Valaki, akire mindig lehet számítani, aki mindig segít. Akkor nem segített már többé. És én teljesen elkeseredtem, mert egyébként is érzékeny voltam arra, ha az emberek cserben hagynak. Ha egy barát eltávolodik, ha furcsán viselkedik, nem úgy, mint addig.
Állítólag ez egy normális emberi reakció. Hát ezekben a pillanatokban örülök, hogy soha többé nem leszek többé ember.

Mert semmit sem vetek meg jobban, mint a szeszélyességet, a kiszámíthatatlanságot, és a másik fél magára hagyását.

Az emberek szánalmasak. Ostobán viselkednek egymással, és sokszor annyira önzőek, hogy még a kapcsolataikat is a személyes egoizmusuk támogatására alakítják ki. Azt hiszik, hogy attól, mert nekik vannak barátaik, szeretteik, házastársuk, gyerekek, hogy ettől ők többnek számítanak. Pedig valójában ezekkel egyre inkább elveszik saját maguktól a lehetőséget, hogy legyenek valakik. Elterelik a saját figyelmüket arról, hogy kik ők valójában. Az emberi nem undorító. És úgy igazán akkor látni ezt, ha már nem tartozol oda.  Túl sok az "én", és túl kevés a "mi", és az, hogy "te", szinte nem is létezik. Az ilyeneket annyira gyűlölöm, és annyira szomorúnak találom, hogy léteznek, hogy sokat elpusztítottam közülük, a testüket pedig beledobtam a folyóba, hogy nyomuk se maradjon. Persze ez nem számít, hiszen túlnyomó többségben az emberek ilyenek.

De legalább megvan az érzés, hogy tettem valamit az ügyért.

... Mert van olyan vámpír, akinek vannak érzései - és van olyan ember, aki tökéletesen a híján van minden érzelemnek.