Jó, akkor írok. Megadtam magam a tömeg (tömeg? hahaha) akaratának.

Úgy látom, hogy van, akinek még mindig nem tiszta néhány dolog.

Leírom még egyszer, egyben, egyértelműen.

A mai kor vámpírjai már sokkal kevésbé vadak, titokzatosak, romantikusak mint azok, amelyekről a könyvekből, filmekből ismerhettek. Egy helyütt azt is leírtam, hogy bár sokan valamiféle misztikus, isteni vagy ördögi teremtmény. Nem az. Ezt is leírtam már. Nem árt a napfény, bár nem is szeretem különösebben. Nem riaszt el a fokhagyma. Nem rémülök meg a kereszttől. Szinte semmi sem érvényes azok közül a hiedelmek közül, amelyeket mindannyian jól ismertek.

Egy valami azonban igen. A vámpír valóban más emberek vérét szívja ki. Valóban abból táplálkozik.  Azonban erre viszonylag ritkán van szüksége. Talán évente egy vagy két alkalommal. Én legalábbis így vagyok vele. Az áldozataim személyén nem gondolkodom. Nincs ugyanis jó döntés akkor, mikor a túlélésért kell valakinek kiszívni a vérét.

A vámpírok nagy része nem szereti az emberi társaságot. Van, aki elviseli, és van aki egész jól elvan az emberkkel. Én az utóbbi csoportba tartozom - még.

Ti és én soha nem fogunk találkozni.  Én ugyanis nem keresem meg egyikőtöket sem, ti pedig soha nem fogtok megtalálni.

És akkor most jöjjön valami személyes. Erről az ezotéria-tudomány dologról.

Az élet sokkal egyszerűbb, ahogy az emberek gondolják. Sokkal egyszerűbb, prózaibb. Tudjátok, mielőtt vámpírrá váltam, kifejezetten befolyásolható személyiség voltam. Azt nem mondom, hogy kifejezetten hittem ebben vagy abban, de a személyes beszámolók mindig nagy hatással voltak rám. Néha volt olyan érzésem, hogy valami nem stimmel, de mint ahogy az emberek túlnyomó többsége, rettegtem a haláltól, és ezért mindenképpen szükségem volt valamire, amibe belekapaszkodhatok.

Ahogy mondom, iszonyodtam a gondolattól, hogy egyszer meghalok, és utána nincs semmi. Ettől mindenki iszonyodik, az is, aki nem tud róla, hogy így érez.

Aztán meghaltam. Nem úgy, ahogy ti fogtok. De mégis halál volt. Fele részben - a lényeges részében - ugyanolyan, mint amilyet ti fogtok megélni. A kimenete viszont egész más. De ez most nem is lényeg.

Tudjátok, aki meghal- ahogy a halandó emberek halnak meg- , de nem tűnik el -ahogy a vámpírrá váló halandók halnak -, nos, az a személy be tud számolni arról, hogy mi igaz az egész vallásos, ezoterikus, misztikus maszlagból, amivel az emberek évezredek óta áltatják magukat.

Aki úgy érzi, hogy nem tudja elfogadni az igazságot, az most a saját lelki nyugalma érdekében lapozzon.

Ugyanis semmi sem igaz. Nincs semmi a halál után. Se a halál előtt. Csak ez a harminc-negyven-ötven-nyolcvan éved van, utána oda mész vissza, ahonnan születésedkor jöttél. A semmibe, a nincsbe. Ha ezt nehéz elképzelni, próbáld meg a lehető legegyszerűbb, és leghatásosabb módszerrel: Próbáld meg felidézni, hogy mi voltál, hol voltál, milyen volt születésed előtt. Ugye semmilyen? Nagy üresség. Mintha az ember megvakulna.

Nos, ilyen lesz utána is.

Az emberek olyan ostobák, nem tudják elképzelni, hogy a haláluk után megszűnnek. De egyikük se gondol bele, hogy ennek a kérdésnek a másik oldala az, hogy "Hol voltam születésem előtt?" - Ugyanott, sehol. Nem léteztél.

A világ pedig működött előtted is, és működni fog utánad is.

Az egész életedet így jobb, ha ennek a fényében éled. Nincs duplázás, nincs javítási lehetőség. Nincs bocsánat sem, mert nincsenek bűnök. Az életnek nincs értelme, de van, ahogy érdemes élni.

Én tizenhét voltam akkor, amikor eltávoztam az élők közül. Senki se vette észre. De megszűntem embernek lenni. Nekem sincs duplázás, mert nem vagyok már ember. Nem tudok, és nem is akarok úgy élni, mintha halandó lennék. Ennek vannak előnyei és hátrányai. Mondjuk, hogy inkább hátrányai. De - hogy egy ostoba nyelvi poénnal éljek - ezzel együtt kell élni.

Tudom, hogy mi vagyok; vámpír vagyok. Tudom, hogy ez a neve ennek az állapotnak. De fogalmam sincs, hogy mi ez. Elképzelni sem tudom, hogy hogyan és miként működik. Szerintem a többiek sem tudják.