Végre van kis időm írni. Mert nem azért írok ám ritkán, mert nincs kedvem, vagy hogy bosszantsam az olvasókat. Egyszerűen nincs időm egész éjszaka belemélyedni egy-egy témában, amikor meg már lenne, akkor kedvem nincs, mert például mint most, már hat óra van, és ilyenkor már megyek haza, hogy a hajnali fények előtt hazaérjek, még a sötétben.

Azonban ma kora este, mikor felkeltem, eszembe jutott valami, amit még nem tálaltam ki.

Még nem írtam részletesen a halhatatlanságról. De mit is írhatnék, hiszen magam sem tudok túl sokat róla. Azt viszont igen, hogy bát szürreálisan hathat, de a vámpírok folyamatosan a haláluk idején rágják magukat.

Egy halandó ember tudja, hogy van hatvan vagy nyolcvan éve szerencsés esetben, aztán viszlát. Aztán nincs tovább.

Egy vámpír meg pontosan tudja, hogy akármennyi ideje lenne, és ez a rengeteg, gyakorlatilag végtelen idő egyrészt megrészegíti őket, másrészt rettegésben tartja; vajon, ha egyszer vége lesz, hogy lesz vége? Hogy halok meg? Valaki megöl? Vagy magam vetek véget az életemnek? Hogy lesz vége, hiszen annak ellenére, hogy nem lenne szükséges, hogy vége legyen, a statisztikák, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy egyszer mindenki meghal.

Hogy Roald Daht idézzem, a vámpírok olyanok, mint az ő óriásai; a legjobbak egyszerűen csak feltűnnek, aztán eltűnnek. Nem tudunk a létezésüket semmilyen kiváltó vagy megszűntető okról. Nem is kell tudnunk erről. Hogy egy másik, talán megalázó hasonlattal éljek, az állatok is elmennek meghalni, mikor úgy érzik, hogy itt az idő.

Mióta vámpír vagyok, állandóan azon kattogok, hogy hogyan, és miért fogok meghalni. Engem nem a rák, nem az alzheimer, nem az agyvérzés fog elvinni. De akkor mi?

Mert hogy egyszer el fog, az biztos.