Ahogy jöttem most haza valahogy csodálatos érzéssel töltött el a felszakadozott felhőzet látványa az éjfekete égbolton. Mögötte még halványan derengett néhány hajnali csillag.

Péterrel sokat beszélgettünk mostanában arról, hogy miért éljük mi meg máshogy ezeket a dolgokat, mint a más, mondjuk úgy, hogy klasszikus lelkivilágú vámpírok.

Persze ez nekem is feltűnt, mindig is gyanús volt, de igazából csak egy másik személy kontextusában tudom komolyan megítélni saját magamat.

Arra is rájöttem - vagyis Péter elmondta - hogy a vámpírok valójában beszélnek egymással, nagyon is érintkeznek. Csak valahogy a mifajtánkkal nem. Ez már olyan baljóslatú: mifajtánk, tifajtátok... az ember (vámpír) azt hinné, hogy a valahova tartozás, valamivé válás jó dolog, pedig sokszor épp csak a kirekesztésről szól.

Én azt gondolnám, hogy azért nem keresnek minket, mert utálnak valamiért. Péter szerint inkább tartanak tőlünk. Furcsa. Én nem tudok magamban semmilyen félnivaló tulajdonságot. Mármint nem halandók számára. Halandók számára nagyon is, de most nem róluk van szó.

Valami baj lehet velünk. Vagy velük.