Be kell, hogy vajjam, van némi lelkiismeret-furdalásom ezzel a vámpírsággal kapcsolatban. Többnyire tökéletesen vámpírnak érzem magam, de néha... valahogy nem tudtam elszakadni még az emberi énemtől. Szükségem van a társaságra, más emberekre... és ez elég ciki egy vámpír számára. Az emberek nagyrészt szánalmasak, rövid életűek és büdösek nekünk. Csúnyán hángzik, de így van.

Szerencsére nem kell beszélgetnem más vámpírokkal, szóval nem szükséges ezt bevallanom nekik, és valószínűleg sosem tenném.

Hogy miért nem?

Nem a szégyenérzet vezérel főként. Tulajdonképpen egyáltalán nem. Sokkal inkább a félelem attól, hogy ha ilyen kívülálló vagyok, egy ilyen outsider, talán nem is illek közéjük. Valahogy nem is vagyok igazi. És véletlenül tudom, hogy a vámpírok utálják a kívülállókat. Veszélyesnek tartják őket... az ilyen különcöket, mint én. Ez is egy oka annak, hogy teljesen anonim módon írom ezt a blogot. A saját biztonságom miatt is szükségem van erre. Ezért is kérlek benneteket, ne zaklassatok azzal, hogy találkozzunk, hogy írjak nektek, mert én akár bele is halhatok. És bizonyos szempontból többet is veszíthetek ezzel, mint egy halandó.

Hiszen egy halandó mit veszít? Harminc-negyven-ötven évet. És én mit veszíthetek? Évszázadokat, évezredeket. Az örökkévalóságot.

Bizonyos szempontból rossz dolog örökké élni, de más szempontból gyönyörű. MIndig is megmosolyogtam az "okos" halandókat, akik arról szónokolnak, hogy az örök élet, ugyan mire jó az.

Hát rossz hírem van, pontosan arra jó, amire az ember gondolja. Megismerni a végtelen szabadságot, a múltat és a jövőt, összefüggésben látni mindent ami volt, és ami lesz. Csodálatos dolog örökké élni. Vagy legalábbis nagyon sokáig, beláthatatlan ideig élni.

Kortársa lenni Julius Cézárnak és Obamának, hát nem nagyszerű?