Szüneteltettem a blogírást, ugyanis újra kaptam egy olyan levelet, amiben egy tizenöt éves kis hülyegyerek könyörög, hogy csináljak belőle vámpírt. Az esetet nem kívánom kommentálni, de ha még egyszer valaki ilyen ügyben ír, arra ráuszítom az összes nemlétező gonosz szellemet. Téma lezárva.

A szünet előtt Péterrel megismerkedésemről írtam- illetve az újraismerkedésünkről. Azóta sok minden tisztább, érthetőbb lett számomra. Persze az eddigi kérdések újabb kérdéseket vetnek fel, és most olyasmi módon érzem magam, mint amikor a művészek azt mondják: alkotói válságban vagyok.

Hogy számotokra is érthetőbb és kézzelfoghatóbb legyen, elhatároztam, hogy leírom a megfertőződésemet követő időszakot - ti is láthassátok hogy alakul át valaki vámpírrá, nem csak fizikailag, hanem életvitelben.

Annyit elárulok, hogy a dolog nem kis szervezőkészséget igényel, persze most, hogy a meggyőzés és a manipuláció terén lényegesen jobb vagyok, mint egy halandó, különösebben nem is volt nehéz. De még így is komoly odafigyelést és koncentrációt igényel a olyamat.

Elkezdem ott, ahol a legelején abbahagytam; kimentem a Dunához. Hogy ott mit éltem át, már leírtam.

De utána haza kellett mennem, és akkor még nem egyedül éltem, hanem a szüleimmel. Valamikor hajnalban értem haza, és ahogy elkezdett világosodni, rajtam szörnyű fáradtság és álmosság vett erőt. Ledőltem hát az ágyba, de valami nem stimmelt. A nap besütött az ablakon. Szerencsére volt sötétítő függönyöm, de hamar rájöttem, hogy az sem elég.

Így fogtam néhány kartontáblát, amit eredetileg, még halandókoromban a szobám díszítésére szántam, és szépen betakargattam velük az ablak nagy részét. Na, így már megfelelt.

Akkor egyébként nem teljesen értettem, hogy mi történik vele, de nem is gondolkodtam ezen különösebben. Aztán elaludtam. Délután kettő körül anyám fel akart kelteni, de mondtam neki, hogy nem érzem jól magam, hagyjon aludni. Este hat felé már sötétedett, és hirtelen kipattant a szemem.

Olyan frissnek, fiatalnak éreztem magam, mint soha. Úgy éreztem, hogy soha többé az életben nincs szükségem alvásra. Kint már valóban alkonyodott, én meg kisétáltam, a családom épp vacsorázott. Anyám aggódva megkérdezte, hogy jobban vagyok-e, és hogy kérek-e enni valamit. Én ránéztem az ételre, és hirtelen megvetést éreztem irántuk. Mert nekik szükségük van az ilyen táplálékra, és mert nekem soha nem lesz. Alacsonyrendűnek éreztem mindenkit a helységben, mint amikor az ember az állatokra tekint. Ezt talán nem szép így leírni, de annyira átalakultam, hogy ez már egyáltalán nem számított. Viszont valamit mégis mondanom kellett. Nem akartam, hogy feltűnjön nekik, hogy valami történt. Így megkértem anyámat, hogy hozzon majd be később némi ételt a szobámba, így is történt. Persze nem ettem meg, hanem elrejtettem egy zacskóba, amit később kidobtam, vagy oda adtam kóbor állatoknak. Egy vámpír is lehet jó szívű.

Egész stratégia-rendszerre volt szükségem a családom kordában tartásához a következő hónapokban. Szerencsére épp akkor érettségiztem, majd szereztem egy jó munkát, és nagyon hamar elköltözhettem. Nagyon bosszantó hosszú ideig mímelni halandók előtt, hogy én magam is az vagyok.

Mióta egyedül élek, már nincs ilyesmire gondom. A szüleim tőlem jó távol élnek, így nem kell gyakran látogatnom őket. Mielőtt megkérdeznétek, sosem éreztem arra késztetést, hogy kiírtsam őket. A magamfajta vámpír ösztönösen tudja, hogy soha, de soha nem intézhet el olyat, akivel kapcsolatba hozható. A vámpírok véletlenszerűen kapják el az áldozatokat, rendszeresen olyan helyen, ahol se az áldozatról, se magáról a vámpírról nem tudhatja senki, hogy épp arra járt.

Így például nem vethetem magam rá erre a helyes pincérfiúra se, aki itt vigyorog velem szemben, pedig sok kedvem lenne magamévá tenni - mind az öt liter vérét.