... az örök téma az, amit már számtalanszor leírtam magamról és arról, hogy valójában milyen vámpírnak lenni, de most megteszem megint, hogy legyen nyoma. Mesék, filmek, mindenféle irodalom úgy állítja be a vámpírokat, mint valamiféle varázslatos lényeket; hülyeség. Mert léteznek, létezünk, de ebben nincs semmi varázslat. Biztos vagyok benne, hogy tudományosan leírható, és megmagyarázható lenne, vagy lesz majd valamikor a jövőben. Mert az, hogy még nincs rá magyarázat, nem azt jelenti, hogy ez valamilyen természetfeletti dolog.

Én nem vagyok tudós, nem tudom megmondani, hogy mi ez pontosan. Csak azt tudom, hogy létezik, mert én is ez vagyok, magam, egy vámpír, egy olyan ember, aki körül gyakorlatilag megállt az idő, a tér... Tapasztalok csodálatos dolgokat, amire a halandók képtelenek, vagy csak igen komoly dózisú drog tudna előidézni a tudatukban, de az meg nem éri meg.

A vámpírok világában nincs rendszer, nincs háború. Nincs kapcsolat. Semmi sem igaz ezekből a legendákból. Ez a téma számomra is titokzatos, de amennyire eddig látom, nincs ilyesmi. Péter talán többet tud erről, de ő csak hallgat.

Amit érdekességként még észre vettem, hogy az állatok nem látnak engem. Vagy csak átnéznek rajtam. Kivéve a macskákat. Mert a macskák mindig felveszik velem a szemkontaktust. És hosszan bámulnak. De fogalmam sincs, hogy miért. Nem ellenségesek, de nem is barátságosak. Egyébként nekem is van egy macskám. De nem, nem vagyok megőrülve, természetesen nem szoktam vele beszélgetni. Talán nem is helyes kifejezés, hogy az én macskám, mert nem birtoklom, ő döntött úgy, hogy ideköltözik. Én meg megengedtem neki. 

Sokszor nézem, ahogy ül az ablakpárkányon, és meredten figyeli az elrohanó életeket. Nem tudom eldönteni, hogy ebben a tekintetben a világ minden bölcsessége benne van-e, vagy csak úgy tesz, mintha. A macskák néha trükkösek ám.