Most, hogy már hivatalosan is tavasz van, a munka végén gyakran napfényben megyek haza. Az elmúlt tíz évben, ha napra kellett lépnem, lehetőleg a fél fejemet befedő napszemüveget tettem az orromra, és látványosan bosszankodtam a helyzeten. Péter szerint drámakirálynő vagyok a napfényben.

Ő megmutatta, hogy lehet méltóságteljesen elviselni a napot. Hogy lehet belőle energiát nyerni, hiszen mi is csak abból vagyunk- energiából. Az elmúlt napokban emelt fővel mentem a napsütésben, és rájöttem, hogy ez tényleg elviselhető, sőt, élvezhető.

Ezen kívül Péter még egy rakás érdekes dolgot mutatott. Nekem egészen eddig folyamatos kisebbrendűségi komplexusom volt, zavart, hogy annyira különbözöm a többi vámpírtól. Úgy éreztem, kevesebb vagyok, defektes, stb... de Péter irányításával fény derült olyan dolgokra is, amelyeket nem is sejtettem... erről majd később.

Egyik este meglátogattam őt a lakásában. Szép, antik lakásban lakik, bár saját bevallása szerint tíz évenként váltania kell, hogy ne legyen feltűnő.

Szóval ott voltam, és egyszer csak elővett egy dobozt. Sima fémdoboz volt, fénytelen, avitt. Kinyitotta, és elővett belőle egy rakás fényképet.

- Mióta feltalálták a dagerrotípiát, minden évben többször is lefotóztatom magam - mesélte vigyorogva - csak olyan heccként, nincs jelentősége...

... és a kezembe nyomott egy nagy halom vastag, megsárgult, repedezett papírt.

A legalsó volt a legrégebbi, 1840 volt a hátoldalára írva. A fotó (-nak nevezhető foltos papíron) valóban ő volt, amennyire kivehető, a kor divatos öltözetében pózolt, egy selyemmel kárpitozott székre támaszkodva. A következő képeken mindig más ruhában, de mindig ugyanazzal a fiatal, barátságos, kissé huncut arckifejezésével nézett a kamerába.

Megcsodáltam a divat változását, amely ezeken a képeken pontosan kivehető volt. Egyre gyorsabban néztem a képeket, tekintve, hogy több száz volt. Aztán egyszercsak megálltam. Az egyik kisebb alakú képen ott volt egy gyerek mellette. Egy kisfiú. Nem túlságosan apró, olyan hat-hét éves forma.

- Ha tovább nézed, több kép is lesz róla - hallottam Pétert, aki velem pontosan szemben ült, és nyilván nem láthatta a képet a kezemben, mégis pontosan tudta, hol tartok.

Tovább lapozatam a képek közt. Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak. A gyerek a képeken ugyanis folyamatosan öregedett. Nyilvánvalóan nem vámpír volt. Nagyjából harminc képpel később egyszercsak eltűnt a fotókról. Akkor már fiatalember volt, nagyjából annyi idősnek tűnt, mint Péter maga.

Gondoltam, jobb nem vájkálni a múltban, mégis ráillantottam Péterre. Ő engem bámult, és halványan mosolygott. A szemei olyan merevek voltak, mintha

Abban a pillanatban tudtam mit csinál. Olvas a gondolataimban. Csak néztünk egymásra szó nélkül, én pedig lezártam a fejemet előtte - gondolatban. Nem tudtam, hogy kell ezt tenni, de pontosan éreztem, hogy most provokál.

Aztán elkapta tekintetét, szerényen elmosolyodott, majd visszanézett rám, mint egy jó tanár, és szelíden megjegyezte:

- A helyzetek felismerésében egész jó vagy. A megoldást még gyakorolni kell - A homlokomra tette hűvös, sima tenyerét - Itt van egy kapu. A kapu mögött vagy te, és minden, amit gondolsz, vagy valaha gondoltál. Ezt nem mutathatod meg másnak, csak akiben tökéletesen megbízol. Ilyen pedig nem létezik. Képzeld, hogy itt van egy nagy vasajtó, ami alaphelyzetben nyitva van. Most zárd be, de jó erősen.

Én csak ültem, próbáltam a vasajtót a homlokomra festeni képzeletben. A gondolat nagyon szürreálisnak tűnt, meg is akartam kérdezni, hogy kívülről, vagy belülről záródjon a kapu, de ezt olyan ostobaságnak tűnt.

- Az isten szerelmére - kiáltott fel Péter - Nem teheted meg egyszerűen, hogy ilyen nyilvánvalóan, tisztán kiolvashatóak legyenek a gondolataid, zárd be, MOST! - ezzel a másik kezét a fejem mögé emelte, a tarkómra, és két keze közt erősen tartotta a fejemet. Így egész közel került hozzám, és éreztem, hogy egy olyan gondolat mászik első az agyamból, amit végképp nem akarok, hogy meglásson. Ennek a kényszernek a hatására villámgyorsan bezártam minden képzeletbeli ajtót.

Ezek után csak nézett a szemembe, egész közelről, a szája kissé nyitva maradt, mintha még mondani akarna valamit. Sima homlokát ráncolta, úgy nézett a szemembe, mintha csak hallgatózna.

- Most... most egész jó. Nem látok semmit... Ügyes.

Elengedte a fejemet, és ez olyan volt, mintha egy satu szorításából szabadultam volna ki. Visszanéztem a képekre, és rájöttem, hogy Péter milyen kitűnően elterele a figyelmemet a témáról- a fiúról a képen.

Az idő további részében egész másról volt szó. Egyébként egyre jobban lenyűgöz a társasága. Hihetetlenül bölcs és tapasztalt, ugyanakkor könnyed, elegáns, és időnként kifejezetten humoros. Van benne némi titokzatosság, de ugyanakkor közvetlen is.

Bizonyos részei azonban számomra elérhetetlenek.

Még.