Régóta nem ragadtan virtuális tollat. Azóta történt néhány dolog...

Írtam a múltkor, hogy találkoztam azzal a vámpírral, akinek most a "létezésemet" köszönhetem. Illetve ő találkozott velem.

Néhány napjra újra találkoztunk. Megint ugyanott- ezt sejtettem, hiszen a vámpíroknak általában ismétlési kényszere van, ami a halandó fizikai dolgokat illeti. Most is a mozgólépcsőn álltam, és most sem éreztem más vámpír jelenlétét. És ezúttal is elmerültem a gondolataimban.

Ahogy kapaszkodom a szalagkorláton, éreztem, hogy valaki hátulról a kezemre teszi a kezét. Nem néztem hátra, tudtam, hogy nincs szükség rá. A kéz érintése meleg volt, és megnyugtató. Aztán hátulról odahajolt a fülemhez, és azt suttogta: "-Már nagyon vártam, hogy találkozzunk. Sokszor gondoltam rád. Eddig nem jöhettem el hozzád, de már elég idős vagy ahhoz, hogy megismerj." - A hang fiatalos volt, nyugodt, és semmi, de semmi démoni nem volt benne.

Úgy éreztem, hogy most végre eljött az idő, hogy szembenézzük egymással. Hátrafordultam, és valóban: ott állt mögöttem. Kedvesen, bíztatóan elmosolyodott.

- Tudom, hogy az jár fejedben, hogyan lehettem én az a tíz évvel ezelőtti szörnyeteg, aki olyan kegyetlenül végzett a benned élő emberrel - bökte ki hirtelen.

- Nem igazán fer, hogy csak te tudod, mi jár az én fejemben... - vágtam közbe.

- Előbb utóbb majd te is a birtokában leszel ennek a képességnek - vonta meg a vállát - addig is meg kell elégedned azzal, hogy elmondom.

Nem igazán éreztem, hogy vakon meg kellene benne bíznom, de inkább visszatértem az eredeti témához.

- Te valóban nem tűnsz szörnyetegnek - tettem hozzá az eddigiekhez.

Egy pillanatra elhallgatott. Nem mondta ki, amit erről gondolt- én meg persze nem tudtam, mi jár a fejében. Aztán belevágott, nem töltötte az időt köntörfalazással.

- Amit először is mondani akarok, hogy nem vagy teljesen vámpír; legalábbis nem a klasszikus fajta.

Hát ez úgy ért, mint akit halandóként fejbevágnak, és bedobják a liftaknába. Észrevettem, hogy már a mozgólépcső tetején állunk, de nem emlékeztem, hogy kerültünk oda.

Vettem egy nagy levegőt, és a körülöttünk elsuhanó embertömegtől legkevésbé sem zavartatva azt mondtam neki:

 - Tíz éve tök egyedül vagyok. Már nagyjából sikerült elfogadnom, hogy egy olyan furcsa lény vagyok, amit az emberi kultúrák csak mesékben élő romantikus élőholtakként ismernek. Teljesen egyedül kellett kitapasztalnom minden ezzel járó dolgot, aztán most, tíz év után ideállítasz, és közlöd, hogy egyáltalán nem is az vagyok, aminek eddig hittem magam?

Újra elmosolyodott.

- Nem azt mondtam, hogy egyáltalán nem az vagy. Csak hogy nem teljesen az, aminek hiszed magad.

-Honnan tudod?

- Mert én is így voltam ezzel. És nekem még erre is egyedül kellett rájönnöm. Mivel az én teremtményem vagy, ez a tulajdonság rádszáll. És ami azt illeti - itt közelebb hajolt hozzám - azt hiszem, vigyáznod kéne magadra.

Hirtelen nem tudtam mit mondani, mert semmit sem értettem ebből az egészből. Ő a karját nyújtotta nekem, én belékaroltam, és felgyalogoltunk a felszínre. Meglepetésemre ő elővett egy napszemüvegett, és feltette. Ez kicsit égő volt, tekintve, hogy tél van, és senki se hord napszemüveget.

- Majd azt mondjuk, hogy vak vagyok - viccelődött, én pedig továbbra sem értettem, hogy ez az elbűvölően kedves, és vicces fiú olyan kérlelhetetlenül lerángatni akkor, tíz éve a lépcsőház pincéjébe, és hogy hogyan tudtam olyan könyörtelenül kitépni belőlem az életet.

Tovább is van természetesen, viszont most rohannom kell. Ja, és úgy hívják, hogy Péter.