Tavaly nyáron volt valakim. Nem komoly dolog, mondjuk úgy, hogy elég "komolyan" indult... szóval hirtelen, meghatározóan, stb. Viszont ő messze lakik, nagyon elfoglalt, meg én éjjel dolgozom, ja és várjunk csak, vámpír is vagyok, szóval a dolog nem működött volna.

Mikor először találkoztunk, hát az odakint volt, a világban, egy másik országban, ahol ő lakik. Akkor csak egyetlenegyszer találkoztunk, majd másfél hónap szünet után ő jött ide.

Mindez azért jut eszembe, mert nap mint nap sétálok fővárosunk egyik nagy-nagy terén, arra visz az út a munkámba. Itt lakom, tőle nem messze.

Amikor ez az illető jött, és másodjára is találkoztunk, nyár volt, meleg, tücsökciripelés. Régóta nem láttuk tehát egymást, és akkor is csak egyszer. Emlékszem, ahogy mentem a téren át, hogy vele találkozzak. Félhomály volt, ő pedig jött szembe, és mint a romantikus filmekben, odaszaladt hozzám, és örültünk egymásnak, meg minden.

Ahogy most járkálok ezen a téren, pont ott, ahol találkoztunk, szinte látom még a lábnyomainakat a vastag hóréteg alatt. Annyi minden változott, és folyamatosan változik. Akkor nyár volt, és meleg, pulcsi nélkül mászkáltunk éjszaka, most pedig hideg van, mindenhol hó... És minél többször gondolkodom el ezen, annál inkább olyan érzésem van, hogy tulajdonképpen soha nem változik semmi. Illetve előbb-utóbb visszaváltozik. A téren majd elolvad a hó, elpárolog, és elfolydogál, kisüt a nap, friss illatú koranyári estéken párává válik majd a csapadék, és felszáll magasra, az égbe; És én ott fogok sétálgatni akkor is, de már soha sem úgy, ahogy akkor vele. Néha talán majd megázom az esőben, de a víz megint csak felszárad, és eltűnik valahova, ahol talán mást ölel majd körül;

Talán nagy folyókba cseppen bele legközelebb, hogy hihetetlen erővel és lendülettel elsodorja más emberek más emlékeit, de éppen úgy megfoghatatlanul és megismételhetetlenül, ahogy az én emlékeim se fognak már soha többé megtörténni, éppen úgy rohan a folyó, amibe az indián mondás szerint nem léphetsz bele kétszer.