Na, elmúlt a karácsony, család sikeresen letudva, idén is megvolt a "Jaj de vékony vagy, sápadt vagy, csendes vagy, stb", idén is legyűrten a karácsonyi vacsorát, hogy becsapjam őket, de őszintén szólva elég szar dolog enni, ha az ember vámpír.

De most nem is erről akarok írni. Korábban talán még nem említettem, de mióta nem ember vagyok, az indulataim sokkal elsöprőbbek, és ha nem figyelek rájuk, akkor bizony pusztítóbbak is. Ennek eddig csak egyszer engedtem teret, de az az alak meg is érdemelte. Meg amúgy is meg kellett halnia, mert éhes voltam.

Amikor megismerkedtünk, nem gondoltam volna, hogy ő lesz a következő áldozatom. Őszintén szólva tetszett nekem az az ember. Nálam sokkal idősebb volt, és gazdag is. Furcsa módon vámpír létemre hirtelen olyan vonzalmat éreztem iránta, mint még soha, senki iránt. Egy nagyon aranyos ember volt.

Persze csak elsőre. A kapcsolatunk kb. másfél hónapig tartott, először lelkes volt, hihetetlen tempóban ígérgetett - úgy, hogy nem kértem tőle, saját magát heccelte fel - majd a végén csúnyán visszakozott, és egyszerűen szó nélkül eltűnt. Ezt nem is akarom tovább taglalni, gondolom veletek is megtörtént már hasonló, és el tudjátok képzelni.

Hát én meg mérges lettem. Ha ember lennék, megvonnám a vállam és fájó szívvel tovább lépnék, de nem vagyok az. Mérges lettem, és pár hétig emésztettem magam, ugyanis egy vámpír önérzetének rosszat tesz, ha becsapja egy ember. Soha ne vezess félre egy vámpírt. Úgy gondoltam, hogy egy szánalmas, gyáva, nemtörődöm alak, aki nem érdemli meg, hogy bárki is megbízzon benne a hátralévő életében.

(Külön bosszantó volt, hogy nem éreztem rajta előre, hogy ilyen. Egy vámpírnak mindig erős intuíciói vannak az emberekkel kapcsolatban. Vele szemben valahogy megpróbáltam embernek lenni, és nem figyeltem a benyomásaimra. Hiba volt.)

Így erről tettem is. Nála maradt ugyanis pár könyvem, és nem igazán igyekezett, hogy visszaadja.

Fogtam magam, és egy este megjelentem nála. Azt hiszem halálra rémült, mikor meglátott az ajtóban, hogy bejelentés nélkül eljöttem hozzá, de őszintén szólva leszartam.

Beléptem abba a fényűző helyre, az antik bútorokkal és modern konyhagépekkel felszerelt lakásba, ami előtte lenyűgözött, de most csak az iszony és a rémes düh keringett bennem. Szándékosan nem akartam az akaratomat rákényszeríteni, ahogy azt számtalanszor megtettem más emberekkel, mert akkor a saját érzéseit és gondolatait sokkal kevésbé éli át, és én azt akartam, hogy érezze, hogy milyen kellemetlen a helyzet.

Mondtam neki, hogy hozza a könyveimet, én megvárom itt a konyhában. Kihozta, majd elkezdett elegánsan szabadkozni, hogy miért is felejtett el felhívni, és hogy szerinte ez a dolog miért nem működik, de a következő pillanatban megfogtam a nyakát, és annál fogva hozzányomtam az antik vécéajtóhoz. Jó erősen tartottam. Ez a szerencsétlen hülye meg nem értette, hogy hogyan jöhet egy nála vékonyabb emberből ekkora erő.

- Tudom, hogy sok embernek okoztál már csalódást, és tudom, hogy egy szánalmas, gyáva alak vagy - mondtam neki. - Azonban most rossz embert csaptál be. Lehet, hogy szörnyű gyerekkorod volt, lehet hogy pszichiátriai problémáid vannak. Ezért most ezektől megszabadítalak. Soha többé nem lesz semmi problémád.

Megemeltem a nyakánál fogva, majd ledobtam a földre. Talán ez szürreálisan hangzik, de a vámpírokban iszonyú erő lakozik, sokkal nagyobb, mint bármilyen halandó emberben. És még csak erőlködnöm sem kell.

Szóval ledobtam a földre, lefogtam a fejénél és a mellkasánál fogva, még csak nem is ellenkezett, szerintem annyira ledöbbent ettől az egész jelenettől, hogy sokkot kapott.

Viszont akkor jött rá, hogy mi folyik itt, és hogy ki vagyok. Talán megpróbált még bocsánatot kérni, de nem adtam már erre esélyt.

Utána ott hagytam a konyhája kövén. Nem tudom, hogy megtalálták-e egyáltalán. Talán a takarítónője a következő héten. Engem nem látott senki, és semmilyen nyomot nem hagytam magam után.

Pont kapóra jött ez a féreg, mert már jó ideje éhes voltam, és mindig problémát okoz, hogy kit használjak fel erre a célra. Nem sajnáltam egyáltalán, akkor már tudtam, hogy a vagyonát politikai ügyeskedéssel szerezte, és más embereket tett tönkre azért, hogy ő fényűzően élhessen.

Nem volt senkije, se családja, se igazi barátai, mert mindig is rettegett közel kerülni az emberekhez. EGyedül élt a nagy gazdagságban, a kis aranyból készült szemétdombja tetején, és kihasznált embereket, majd mikor már megijedt, hogy túlságosan kötődik hozzájuk, elhajította őket a válla felett.

Ahány ilyennel fogok találkozni, a végén mindegyik így fogja végezni, a luxus konyhakövén, minden csepp vérétől megszabadítva. És ez csúnya halál, nekem elhihetitek, mert én túléltem.

Ezt az egészet azért írtam le, mert holnap lesz egy éve, hogy mindez megtörtént. Hiába voltam akkor már közel egy évtizede vámpír, mégis, valahogy ez a történés tett igazán azzá. Előtte sokszor volt lelkiismeret furdalásom, meg bénáztam, mert nem minden vámpír nagymenő.

Most már sokkal magabiztosabb vagyok, jobban tudom, hogy mit akarok, és mit nem.

Tudtam, hogy ha elkezdek írni magamról, rögtön megrohannak azok az emberek, akik vámpírrá akarnak válni. Két dolgot mondanék erre: az egyik, hogy fogalmatok sincs, hogy mit jelent így élni. A vámpírok sorsa többnyire unalmas és silány, de erről már többször is írtam korábban. Nincs benne semmi különösen misztikus, izgalmas, vagy szép. Felejtsétek el az összes romantikus baromságot, amit a filmek és a könyvek írnak. Azokat mind emberek írják, akiknek halvány gőze sincs, hogy mit beszélnek.

A másikat már szinte felesleges is leírnom a fent említettek fényében, de azért megteszem: nem lehet találkozni egy vámpírral. TE nem tudod, hogy az a vámpír egy vámpír, mert soha sem árulják el magukat. Én sem. Még a legidiótább vámpír sem fogja közölni veled, hogy ő az. Ha valaki mégis ezt teszi, hívd ki a mentőket, és vigyék be a pszichiátriára, mert nem vámpírba akadtál, hanem egy elmebetegbe, aki képzeleg, azok mert elég gyakran veszélyesek is lehetnek.

A lényeg tehát, hogy te nem tudsz felkeresni egy vámpírt. Csak a vámpír kereshet fel téged, ha úgy akarja, de miért is akarná?

Tehát tessék felhagyni ezekkel a gyerekes dolgokkal, hogy vámpírrá akartok válni, ez komolytalan. És nem akarom, hogy ez a blog erről szóljon. A továbbiakban az ilyen levelekre nem fogok reagálni, még ennyire sem. Ha ragaszkodsz hozzá, keress fel más "vámpírokat", vagyis aki annak mondja magát, aztán úgy csinál, mintha megharapna, de maximum influenzát kaphatsz tőle.

Más: köszönöm a levelet, többet is kaptam, örülök, hogy ez a blog érdekes számotokra. Azt hiszem, hogy ilyen szempontból kilógok a vámpírok társadalmából. Néha még meg van bennem az emberekkel való kommunikálás igénye. Nem tudom miért, más vámpírok általában messze elkerülik a homo sapiens sapienst.

Azt még nem írtam, hogy miután átalakultam, kicsit utána néztem ennek az egésznek. Hogy mi vagyok, és miért lettem ez. Hát egyikre se kaptam kielégítő választ. Valószínűleg a vámpírok hasonlítanak a Dél- Amerikában meghonosodott afro-karib eredetű zombi-kultuszra. A zombi ugyebár egy holttest, amelyet valahogy felélesztenek. Nem tudom, hogy pontosan hogyan, de ez nem is lényeg. De akárhogy is van, mindenképpen hasonlít a vámpírokra. Azzal a fontos különbséggel, hogy a zombik valóban csak testek, és azt teszik, amit parancsolnak nekik. Tehát pusztán a fizikai test mozog, de emberi gondlkodás, emberi elme már nem működik bennük.

Ezek egyébként eléggé rusnya és visszataszító lények, még vámpírszemmel is.

Tudni kell viszont, hogy sem a vámpírokban, se a zombikban nincs semmi természetfeletti. Tudósok bizonyos kutatások során már feltéprképezték azt, hogy a dél-amerikaiak hogyan képesek holttesteket újra mozgásba hozni. Mivel én nem vagyok tudós, nem tudom leírni. Viszont hiába, hogy nem természetfeletti, ettől függetlenül ijesztőek. Ez a másik, amit tudni kell róluk. Nekem is ijesztőek. A vámpírok elmenekülnek, ha zombikkal találkoznak, mivel a zombi nem gondolkodik, és nincs önálló akarata; a vámpírok így nem tudnak hatni rájuk. Ugyanis a vámpírok, még én is, ezzel a 10 évemmel képesek nyomást gyakorolni az emberi elmére. Ez néha vicces. Pl. ha megtetszik valami, de túl drágának találom, akkor csak erősen az eladó szemébe kell néznem, és erősen arra gondolni, hogy "Te most azt csinálod amit én akarok".

Szegény eladó ennek a hatására képes lesz igen komoly kedvezményt adni nekem. És a legjobb, hogy neki úgy fog tűnni, hogy az ő ötlete volt. Persze ettől függetlenül később bosszankodni fog, hogy hogyan juthatott az eszébe ilyen hülyeség.

Így meg is tudjuk védeni magunkat az emberekkel szemben. Na, és itt a bibi. A zombival nem tudunk elbánni. Ha úgy alakul a dolog, hogy egy vámpír nem képes fizikailag megvédeni magát, akkor a zombikkal szemben teljesen védtelen. Így komoly kárt okozhat benne, esetleg meg is ölheti.

És hogy mi van a halál után? Szerintem semmi. Más vámpírok szerint szintén. Nincs természetfeletti, nincs isten, a legtöbb vámpír teljesen ateista. Mi tudjuk. De ezért nem kell elszomorodni. Az életben semmi sem változik számotokra. És nem, nincsenek szellemek se, meg angyalok se. Aki azt állítja, hogy látott ilyet, az vagy hallucinált, vagy hazudik.

Ugye nagyon különbözik mindez attól, ahogy elképzeltétek a vámpírokat? Hát, ez van.

Köszönöm az üzeneteket és a leveleket. Válaszolni is fogok majd, itt, vagy magánban. Egyelőre azonban inkább itt.

Először is, senkit nem fogok meggyőzni arról, hogy vámpír vagyok-e. Ez a blog elsősorban a saját gondolataim feljegyzéseire szolgálnak. Ha nektek kétségeitek vannak, jegyezzétek fel ti is magatoknak. Valahol máshol.

Felmerült a kérdés, hogy megoldódott-e a munkahelyi problémám. Meg. Erről nem is akarok hosszan írni. Felmerült az a kérdés is, hogy a vámpírok úgy általában miből élnek meg.

A vámpír ugyebár nem nagyon eszik ételt. Nem iszik italt. Nem kell laknia sehol, akár vándorként kóborolhat évszázadokig. Nem kell tartania attól, hogy megfázik, mert sosem lesz beteg. Szóval a vámpíroknak alapvetően nem kell pénzt keresniük, nincs szükségük rá. Azért persze mégis jó valahol lakni. Meg ha az ember dolgozik, akkor nem lesz teljesen elzárva a külvilágtól. Nekem erre még szükségem van, lehet hogy később máshogy lesz. A régi idők vámpírjai rendszeresen összerabolták maguknak a vagyont. Eltettek láb alól pár tehetős embert, és megléptek a cuccaikkal. Így ugyebár nem nehéz vagyonra szert tenni.

Mi lett a családommal? Kiírtottam őket...

Vicceltem, nem történt velük semmi. Egyedül élek, így könnyebb. Tulajdonképpen egyre nagyobb probléma lesz az, hogy már feltűnő, hogy nem öregszem ennyi idő alatt. Persze megértem, máshogy öltözöm, máshogy viselkedem, de 10 év óta - mióta magam is a humanoid szúnyogok táborát népesítem - semmit sem változtam. A vámpírok ugyanis a megharapásuktól számítva nem öregszenek. Kicsit talán változnak, de furcsa módon egyre inkább szebbek, nemesebbek, ragyogóbbak lesznek.

Visszatérve, épp ősszel történt, hogy tíz éves érettségi találkozóm volt. Vicces, hogy egy vámpírnak ilyenje is van, mi?

Az egyik lány jött, és elkezdett tapogatni - erre különösen érzékeny vagyok, engem ne fogdosson semmilyen halandó mert lehányom - szóval elkezdett fogdosni, hogy hogyan lehet az mégis, hogy én ugyanúgy nézek ki, mint tíz éve. Odanyúltam a kezéhez, jó erősen megfogtam, szépen leengedtem a vállamról (asszem túl erősen megfoghattam, néha nem tudom kontrollálni hogy mennyire erősen ragadok meg valamit, ha indulatban vagyok), és odasúgtam neki félig viccesen: Vámpír vagyok. Erre elkezdett vihogni, meg én is, de ő hamarabb abbahagyta. Lehet, hogy megijedt egy kicsit. Valószínűleg azt úgyse gondolhatta, hogy tényleg vámpír vagyok, inkább csak olyasmit, hogy pszichopata lettem. Megjegyzem, abban a helyzetben egy pszichopata rá veszélyesebb lett volna, mint egy vámpír.

Szintén egy levélre reagálva: Én, vagy más vámpír csak úgy nem tesz senkit vámpírrá. Ahogy már írtam korábban, ez a pozíció csak üresedés után tölthető be, az üresedés pedig kihalásos alapon megy. Önéletrajzot kérünk a postaládában hagyni, motivációs levéllel, és fizetési igény megjelölésével :)

Komolyra fordítva a szót, akkor lesz új vámpír, ha egy régi eltűnik, meghal, elpusztul, stb. Azonban ez nem az én feladatom, én nem teremthetek utódot. Vannak erre régi veterán vámpírok, és az ő munkájuk.

És hogy egy vámpír hogy hal meg? Őszintén szólva nem tudom. Természetesen a kereszttel való hadonászás és a szívbe szúrt karó szart sem ér. Azzal tisztában vagyok, hogy hullák vérét meginni veszélyes. Talán az halálos.

A legtöbb vámpír azonban nem így múlik el. Sokszor csak elmennek, ahogy jöttek - feltűnnek, és eltűnnek.

Nem tudom, mennyi időnek kell eltelnie, hogy ebből a világból kiszakadjak, és közelebb kerüljek más vámpírokhoz. Néha már kíváncsibb lennék, néha meg nagyon nem. AZt hiszem ki kell élvezni ezt az időszakot is.

Kérdezte valaki, hogy én hogyan váltam vámpírrá, és hogy írjam le pontosabban. Ahogy már talán írtam, nem volt benne semmi szép, meg romantikus. Na, az egy erős vámpír volt, valószínűleg több száz éves. Mert a vámpírok annál erősebbek, minél öregebbek. Én még csak egy kis lepkefing vagyok.

Van a vámpírok világában egy olyan szabály, hogy mindig meg kell lennie a létszámnak. Ne legyen se sokkal több, se sokkal kevesebb. Ha valaki kihullik, akkor pótolni kell. Nem tudom pontosan, hogy miért van így.

Van egy olyan sejtésem viszont, hogy nekik szinte mindegy, kiből lesz vámpír. Az úgyse számít, hogy előtte ki voltál. A harapás után egy új életet kapsz, szinte új személyiséget. Új kisugárzást.

Ez az öreg vámpír elkapott egy lépcsőházban, úgy, hogy hozzám sem ért. Hirtelen mintha egy óriási mágnes rántott volna maga felé. Utána a harapás - kb. szúnyogcsípés érzetem -, aztán valahogy a pincében találtam magam. Vagy két percig semmi bajom nem volt, utána viszont elkezdődött az átalakulás, és az rettenetes. Gyakorlatilag az ember meghal. Mintha idegmérget eresztettek volna belém. Jó ideig úgy éreztem, hogy nem bírom tovább ezt az érzést. Mintha nem vettem volna levegőt, és megfulladtam volna. De nem ájultam el. Az agyam nem kapcsolt ki. Végigéltem a saját a halálomat. De az idegrendszerem nem állt le.

Aztán hirtelen vége lett. Elszállt, megkönnyebbültem. Kis ideig még fetrengtem a pince koszos kövén. Nem láttam semmit a sötétben. A kő hideg volt, de nem zavart. Elkezdtem érezni, hogy én is a kő része vagyok. Az engem körülvevő levegő része vagyok. A pince dohos szagának a része vagyok. Együtt lélegzem a falban szaladgáló egerekkel. Éreztem, hogy a pók a sarokban feszülten figyel.

Elmúlt minden rossz érzés. És itt jön, amit a filmek soha nem tesznek hozzá: A jó érzések is eltűntek. Elmúlt a fájdalom. De tudtam, hogy soha többé nem érezhetek örömöt sem.

Felültem. Már erős voltam. Nem kellett kapaszkodnom hozzá. Valószínűtlenül ijesztő mozdulat lehetett, de nekem már természetesnek tűnt.

Nem kellett tükörbe néznem, hiszen éreztem: Az arcomon a bőr kisimult, a szemem ragyogóbb lett, a hajam hirtelen szikrázóan fényleni kezdett. A bőröm egészen kifakult, a szám piros lett. A fejemben belül ott zakatolt a körülöttem lévő élőlények minden érzése és gondolata. Ezt ma már megtanultam kezelni, és már nem zavar, de az elején nagyon bosszantott, mert olyan volt, mintha ezernyi kis rádióadó lett volna a fejemben.

Ezért nyer mindig egy vámpír, mert előre tudják, hogy az ember mit fog tenni, mint érez, és mit gondol. Nem lehet őket meglepni.

Tehát vámpírra váltam akkor. Feltápászkodtam, és hazamentem. Azóta meg így élek. Már nem tudom, mi a betegség, nem hat rám az alkohol, nem hatnak rám drogok.

Egy dolog hat rám: a vér.

Ma egy kis problémám akadt a főnökömmel. Közölte ugyanis, hogy szeretné, ha ezek után nappal jönnék dolgozni. Nappal szeretné hasznosítani a munkámat.

Mondanom se kell ugyebár, hogy én nappal nagyon nem szeretnék bejárni. Szó se lehet róla. Ki tudok menni éppenséggel az utcára, főképp ősszel és télen, csak nem akarok. Mondtam neki, hogy ez sajnos megoldhatatlan.

Ilyenkor jön mindig az a fordulat, hogy megkérdezik, miért. Ilyenkor kapok agyfaszt. Miért, miért, baszki, azért mert vámpír vagyok, és hányingerem van a világosságtól!

Szóval általában azt szoktam mondani, hogy annyira napallergiás, tehát fényérzékeny vagyok, hogy nagyon veszélyes kimennem nappal. Ezt a legtöbb ember egyébként el is hiszi. "Tényleg, olyan fehér a bőröd"- szokták mondani.

De a főnököm nem akarta elfogadni. "Nem tudnál felvenni sapkát/napszemüveget?"... anyád. Mi vagyok én, napelem?

Makacskodtam, nem engedtem neki. Nem leszek nappali denevér, szó se lehet róla. Ráadásul egyfolytában álmos lennék; a fejem koppanva landolva az asztalon öt percenként.

Namost szó se róla, én örülök, hogy végre elkezdtem blogolni. Régóta gondolkodtam már ezen, emésztettem a gondolatot, de valahogy sose vitt rá a lélek. Talán azért, mert azokat a dolgokat amelyeket itt fogok leírni, soha senkivel nem tudtam megbeszélni, még az olyannal sem, aki hozzán hasonlóan... mondjuk úgy, hogy különböző.

Egyébként 27 éves vagyok, tulajdonképpen még főiskolára járok, gyakorlatilag már elvégeztem. Újságíróként dolgozom, ráadásul éjszaka- hát igen, ennek a szakmának is vannak éjszakai feladati. Szerencsére. Ezeket természetesen egy újságíró sem vállalja el szívesen - hiszen mégis, ki dolgozna szívesen az éjszakában 1-2-3 diplomával a zsebében, de számomra mégis ez volt  az egyetlen elfogadható opció.

Már előre ízlelgettem magamban hogy leírom azt a mondatot, ami a legfontosabb, és leginkább nehéz, és rájöttem, hogy ez mindenképpen hülyén fog kinézni; talán inkább le sem írom. Nem, ezt mégsem tehetem meg, hiszen enélkül minden érthetetlen, amit itt össze fogok hordani.

A legtöbb magamfajta elszerparálódik a normális emebrektől, és magányosan él, vagy legfejebb a saját fajtájával osztja meg a végtelen időt.

A saját "fajtámmal" nagyon ritkán találkozom, mivel nem keresem a társaságukat. Tulajdonképpen azért fogtam bele a blogírásba, mert pont ma találkoztam egy olyannal, és ettől eléggé kiborultam. Nem éreztem előre, hogy milyen helyzetbe fogok kerülni, és ez zavar, mert általában pontosan megérzem, ha nem is sokkal előtte.

Jólvan, leírom, aztán utánam a vízözön. Tizennyolc éves voltam, mikor megharapott egy vámpír. Nem volt benne semmi romantikus, semmi misztikus, gyakorlatilag abszolút különbözött a vámpírregényekben, filmekben, mesékben ábrázolt jelenetektől. Ebben nem volt semmi lírai, sokkal inkább prózai volt; hamar elmúlt. Utána baromi szar volt kb fél napig, de aztán meg végülis egész elviselhető. Két aszpirin segített, vicces, mi?

Sok dolgot nem  kell elviselnem, amit emberként el kellett- bár én emberként gondolok magamra, inkább más vámpírok társasága feszélyez, mert hozzájuk képest eléggé különbözőnek érzem magam.

És igen, igaz, amit a mondák említenek: miután az ember átestik az átalakuláson, egész máshogy látja a dolgokat. Csak a vámpírok látják így. De hogy ez az így konkrétan mit takar, nos, azt egy halandó számára rohadt nehéz leírni. (Hülyeség ez a halandó szó is, mert a vámpírok is halandóak, csak máshogy. Rám is hatnak a vámpíros mesék, bocsi.)

Szóval nehéz leírni, de azért megpróbálom, mert ha valamiért, hát ezért érdemes vámpírrá transzformálódni.

Miután... vámpírrá váltam, elsétáltam a Lánchídhoz. Persze éjszaka. A víz folyásával szembefodultam a híd közepén, és beszívtam a friss éjszakai levegőt. Néztem a város fényeit, és úgy éreztem, mint akit kilőttek az űrbe, és a csillagok közt van. Minden szikrázó, illatos, friss volt, szinte a hajszálaimban éreztem a szelet, ahogy körüljárt, átitatott az éjszaka lehelletével.

Akkor az a benyomásom támadt, hogy minden szomorúság, gond, baj, rossz emlék, ami lerakódott rám életem során, felszakad, és letépi rólam a szél. Olyan könnyű lettem, mint semmi más. Könyebb, mint maga a levegő, ezért bármit meg tudok tenni a testemmel. Körülölelhetek más testeket, beléjük szivároghatok, átvehetem felettük az uralmat, szóval valahogy fizikailag megváltoztam. Talán egy idióta dilettáns ezotéria-mániás önjelölt wicca papnő úgy fogalmazna, hogy megváltozott a testem energiarezgése (hallottam már ilyen kifejezést tőlük, gratulálok, okos, soha ne dőljetek be nekik, csalók), de talán laikusok így a legkönyebben leírható.

Ahogy a mesék mondják, egyszerűbb nyelven: más anyagból vagyok.

Mivel is folytassam. Sok hülyeséget hordanak össze az emberek által írt vámpírtörténetek, és rengeteg dolog csak fantáziálás. Egyszerűen nem állják meg a helyüket. Van azonban néhány vámpír szerző - amilyen leszek én is, illetve már vagyok - aki azért elég rendesen leírja a frankót, bár olyanról is hallottam már, aki szándékosan félrevezet, és kavarja a szart, mint a kézimixer.

Szóvaszóval mi is lehetne még érdekes. Tudom már, először leírom azt, hogy miért borított ki hogy találkoztam egy magamfajtával. Szóval egy másik vámpírral. Nem szeretem leírni ezt a szót, nem mintha nem lenne menő. Csak úgy érzem magam, mintha egy mesekönyvet írnék.

Szóval pár napja szórakozni voltunk egy baráti társasággal. Javában ment a buli, már közepesen szét voltunk csúszva, mikor a barátnőm egy régi barátja megjelent a színen, és vele volt egy másik fiú.

Szépen mindenki be lett mutatva mindenkinek. Kezet fogtunk, a szemébe néztem. Kék volt, de olyan valószínűtlenül. Arra gondoltam, nahát, a vámpíroké pont ilyen, már majdnem ki is szaladt a számon, poénként, de aztán leesett, hogy hogyan néz rám. Tudjátok, egy olyan, mint a buziknál. Ránéz az egyik a másikra, a másik ránéz az egyikre, és már mindketten tudják.

Tehát akkor beugrott, hogy nézdmá, vámpír. Hirtelen nem tudtam mit kinyögni, mert utoljára talán jó egy éve futottam bele egy másik kollegába, de az meg egy idióta volt. Mindegy is. A kékszemű vámpír meg a tekinteten kívül nem csinált semmi mást (mit csinált volna, emberek közt voltunk), és azt mondta, meghív valamire, ha már így bemutattak egymásnak. Leültünk a bárpulthoz, és azt mondta a pultosnak szó szerint: Két bloody mary-t kérünk. Jó véresen!

Hát ez aztán kurva vicces volt. Nagy szemeket meresztettem rá, olyan "Kicsit szánalmas vagy, ugye tudod" tekintetet. Aztán beszélgettünk, tök általános dolgokról, munkáról, meg tévésorozatokról.

A vámpírok általában nem beszélnek szakmai dolgokról ha emberek vannak a közelben. Erre kínosan ügyelnek. Véletlenül se hallgathatják ki őket, mert a vámpír megérzi más élőlények jelenlétét. Nem nagy kunszt, a cápák is érzik az áldozatuk idegrendszerének az elektromos tevékenységét, és szerintem ez valami hasonló dolog.

Én mondjuk már szóltam el magam véletlenül emberek között, ilyet pl, hogy "Hol van XY", kérdezte valaki, mire én: "Az ajtó előtt áll", és XY a következő pillanatban benyitott, és mindenki úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Eltussoltam poénkodással, hogy csak vicceltem, és pont bejött, stb, akkor áltaban jót derülnek, és ennyi. Bár egyszer valaki odajött, és mélyen a szemembe nézve közölte, hogy én biztos, hogy médium vagyok, és komolyabban foglalkoznom kéne ezzel a dologgal. Hát köszi, nem.

Szóval beszélgettünk a taggal, és épp a született feleségeket elemeztem, mikor hirtelen belevágott: "És mikor?". Akkor elnémultam, mert tudtam, hogy mire kérdez rá. Én meg mondtam: "Közel tíz éve". Erre elkezdett hangosan röhögni. Hogy juj de fiatal vagy, meg friss husi. Anyád.

Ő amúgy több mint háromszáz éves. Vén fasz.

Akárhogy is, az illető unalmas volt. A legtöbb vámpír, bár nem emberek, egyszer mégiscsak azok voltak, és mint ilyenek, hát egyik sem egy agygép. Szóval buták. Sokszor nagyon buták, csak bizonyos képességeik elég jók. Az életük emberi léptékkel mérve végtetlen, és ebbe sokan már az elején beleőrülnek.

A halandó emberek nem is tudják, hogy mekkora ajándék a halandóságuk. Nem tudom, hogy nekik mi van a halál után, könnyen lehet, hogy egyszerűen semmi. De néhány vámpírt elnézve nekik még az is jobb lenne, ha inkább semmi sem lenne.

Na, állandóan elkalandozom, pedig nem kéne. Szóval az dúlt fel, hogy hiába érzem mindig az élőlények jelenlétét, és hiába érzem meg egy vámpír  jelenlétét (vagyis inkább azt érzi meg az ember őőő illetve vámpír, hogy a másik közeledik, hogy nem sokára jelen lesz), tehát hiába éreztem eddig mindig, valahogy őt nem ismertem fel! Ez kiborító. Mivel időnként a magányba beleőrült vámpírok veszélyesek, és árthatnak. Persze ez még ritkább, mint vámpírral találkozni. Én sose találkoztam még veszélyes vámpírral, csak mesélték, hogy vannak, és mindig óvatosnak kell lenni velük.

Nem is tudom. Lehet hogy nem iszik embervért, mert azok a vámpírok, amelyek állatok vérén élnek, úgy mondjuk, halványabbak. Kevésbé jól érzékelhetőek. Erről én sem tudok sokat, csak a minimálisat. Lehet hogy ő is ilyen. Őszintén szólva kicsit unalmas figura volt, olyan... kommersz. Egy ilyen paprikajancsi. És a paprikajancsik még vámpírban sem érdekelnek. Valahogy nem sikerült felnőnie a modern korhoz.

Mit is írhatnék még erről az egészről... biztos kíváncsiak vagytok arra, hogy iszom-e embervért. Nos hát igen. Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem. Szerintem a részleteket nem akarjátok tudni erről. Nem a kedvenc részem, de cél szentesít. Azonkívül, ha úgy akarom, meg tudok szabadulni minden empátiás képességemtől, és ilyen állapotban fájdalmat, szenvedést okozni egyáltalán nem jelent problémát. Neked sem jelentene.

Aztán még... sok hülyeség van. Ez a napra menés, meg a fokhagyma. Hát ezek marhaságok. Szerintem a középkori erdélyben találták ki, hogy senki se menjen éjszaka csavarogni, meg hogy megegyék a fokhagymát mert az egészséges, és még a vámpírokat is elijeszti. Hogyne. A vámpírok nagy része, ahogy én is, szereti a fűszeres kajákat. Zabálom a fokhagymát. Berlinben ettem fokhagymás olivabogyót, az isteni volt. Törököknél vettük.

Aztán... hát ez a magányosság -dolog tényleg eléggé igaz. Bár én alapvetően nem vagyok az, de sokan magukatól ezt választják. A többi vámpírra nem annyira kíváncsiak, a halandók meg csak arra emlékeztetik őket hogy a végtelen időben mennyire egyedül vannak. Olyan érzés halandókkal barátkozni, mintha csupa alvajáróval lennél, akik ugyan járkálnak, beszélnek, esznek-isznak-kakálnak, de mégis... mintha mégse értenének meg semmit, mintha csak úgy lennének, vegetálnának. Átmegy rajtuk az élet, és előbb utóbb kihullanak szitán, te meg ott maradsz. Valahogy én még jól elvagyok. Később talán rosszabb lesz, talán nem.

Ja! És a napra is ki tudok menni. Már kérdés, hogy rühellem.

Na egyelőre ennyi. Még van pár dolgom, aztán napfelkelte előtt már aludni akarok. Téli óraátállítás, ó je! Nekem jól jön.