Na, elmúlt a karácsony, család sikeresen letudva, idén is megvolt a "Jaj de vékony vagy, sápadt vagy, csendes vagy, stb", idén is legyűrten a karácsonyi vacsorát, hogy becsapjam őket, de őszintén szólva elég szar dolog enni, ha az ember vámpír.

De most nem is erről akarok írni. Korábban talán még nem említettem, de mióta nem ember vagyok, az indulataim sokkal elsöprőbbek, és ha nem figyelek rájuk, akkor bizony pusztítóbbak is. Ennek eddig csak egyszer engedtem teret, de az az alak meg is érdemelte. Meg amúgy is meg kellett halnia, mert éhes voltam.

Amikor megismerkedtünk, nem gondoltam volna, hogy ő lesz a következő áldozatom. Őszintén szólva tetszett nekem az az ember. Nálam sokkal idősebb volt, és gazdag is. Furcsa módon vámpír létemre hirtelen olyan vonzalmat éreztem iránta, mint még soha, senki iránt. Egy nagyon aranyos ember volt.

Persze csak elsőre. A kapcsolatunk kb. másfél hónapig tartott, először lelkes volt, hihetetlen tempóban ígérgetett - úgy, hogy nem kértem tőle, saját magát heccelte fel - majd a végén csúnyán visszakozott, és egyszerűen szó nélkül eltűnt. Ezt nem is akarom tovább taglalni, gondolom veletek is megtörtént már hasonló, és el tudjátok képzelni.

Hát én meg mérges lettem. Ha ember lennék, megvonnám a vállam és fájó szívvel tovább lépnék, de nem vagyok az. Mérges lettem, és pár hétig emésztettem magam, ugyanis egy vámpír önérzetének rosszat tesz, ha becsapja egy ember. Soha ne vezess félre egy vámpírt. Úgy gondoltam, hogy egy szánalmas, gyáva, nemtörődöm alak, aki nem érdemli meg, hogy bárki is megbízzon benne a hátralévő életében.

(Külön bosszantó volt, hogy nem éreztem rajta előre, hogy ilyen. Egy vámpírnak mindig erős intuíciói vannak az emberekkel kapcsolatban. Vele szemben valahogy megpróbáltam embernek lenni, és nem figyeltem a benyomásaimra. Hiba volt.)

Így erről tettem is. Nála maradt ugyanis pár könyvem, és nem igazán igyekezett, hogy visszaadja.

Fogtam magam, és egy este megjelentem nála. Azt hiszem halálra rémült, mikor meglátott az ajtóban, hogy bejelentés nélkül eljöttem hozzá, de őszintén szólva leszartam.

Beléptem abba a fényűző helyre, az antik bútorokkal és modern konyhagépekkel felszerelt lakásba, ami előtte lenyűgözött, de most csak az iszony és a rémes düh keringett bennem. Szándékosan nem akartam az akaratomat rákényszeríteni, ahogy azt számtalanszor megtettem más emberekkel, mert akkor a saját érzéseit és gondolatait sokkal kevésbé éli át, és én azt akartam, hogy érezze, hogy milyen kellemetlen a helyzet.

Mondtam neki, hogy hozza a könyveimet, én megvárom itt a konyhában. Kihozta, majd elkezdett elegánsan szabadkozni, hogy miért is felejtett el felhívni, és hogy szerinte ez a dolog miért nem működik, de a következő pillanatban megfogtam a nyakát, és annál fogva hozzányomtam az antik vécéajtóhoz. Jó erősen tartottam. Ez a szerencsétlen hülye meg nem értette, hogy hogyan jöhet egy nála vékonyabb emberből ekkora erő.

- Tudom, hogy sok embernek okoztál már csalódást, és tudom, hogy egy szánalmas, gyáva alak vagy - mondtam neki. - Azonban most rossz embert csaptál be. Lehet, hogy szörnyű gyerekkorod volt, lehet hogy pszichiátriai problémáid vannak. Ezért most ezektől megszabadítalak. Soha többé nem lesz semmi problémád.

Megemeltem a nyakánál fogva, majd ledobtam a földre. Talán ez szürreálisan hangzik, de a vámpírokban iszonyú erő lakozik, sokkal nagyobb, mint bármilyen halandó emberben. És még csak erőlködnöm sem kell.

Szóval ledobtam a földre, lefogtam a fejénél és a mellkasánál fogva, még csak nem is ellenkezett, szerintem annyira ledöbbent ettől az egész jelenettől, hogy sokkot kapott.

Viszont akkor jött rá, hogy mi folyik itt, és hogy ki vagyok. Talán megpróbált még bocsánatot kérni, de nem adtam már erre esélyt.

Utána ott hagytam a konyhája kövén. Nem tudom, hogy megtalálták-e egyáltalán. Talán a takarítónője a következő héten. Engem nem látott senki, és semmilyen nyomot nem hagytam magam után.

Pont kapóra jött ez a féreg, mert már jó ideje éhes voltam, és mindig problémát okoz, hogy kit használjak fel erre a célra. Nem sajnáltam egyáltalán, akkor már tudtam, hogy a vagyonát politikai ügyeskedéssel szerezte, és más embereket tett tönkre azért, hogy ő fényűzően élhessen.

Nem volt senkije, se családja, se igazi barátai, mert mindig is rettegett közel kerülni az emberekhez. EGyedül élt a nagy gazdagságban, a kis aranyból készült szemétdombja tetején, és kihasznált embereket, majd mikor már megijedt, hogy túlságosan kötődik hozzájuk, elhajította őket a válla felett.

Ahány ilyennel fogok találkozni, a végén mindegyik így fogja végezni, a luxus konyhakövén, minden csepp vérétől megszabadítva. És ez csúnya halál, nekem elhihetitek, mert én túléltem.

Ezt az egészet azért írtam le, mert holnap lesz egy éve, hogy mindez megtörtént. Hiába voltam akkor már közel egy évtizede vámpír, mégis, valahogy ez a történés tett igazán azzá. Előtte sokszor volt lelkiismeret furdalásom, meg bénáztam, mert nem minden vámpír nagymenő.

Most már sokkal magabiztosabb vagyok, jobban tudom, hogy mit akarok, és mit nem.