Ma egy kis problémám akadt a főnökömmel. Közölte ugyanis, hogy szeretné, ha ezek után nappal jönnék dolgozni. Nappal szeretné hasznosítani a munkámat.

Mondanom se kell ugyebár, hogy én nappal nagyon nem szeretnék bejárni. Szó se lehet róla. Ki tudok menni éppenséggel az utcára, főképp ősszel és télen, csak nem akarok. Mondtam neki, hogy ez sajnos megoldhatatlan.

Ilyenkor jön mindig az a fordulat, hogy megkérdezik, miért. Ilyenkor kapok agyfaszt. Miért, miért, baszki, azért mert vámpír vagyok, és hányingerem van a világosságtól!

Szóval általában azt szoktam mondani, hogy annyira napallergiás, tehát fényérzékeny vagyok, hogy nagyon veszélyes kimennem nappal. Ezt a legtöbb ember egyébként el is hiszi. "Tényleg, olyan fehér a bőröd"- szokták mondani.

De a főnököm nem akarta elfogadni. "Nem tudnál felvenni sapkát/napszemüveget?"... anyád. Mi vagyok én, napelem?

Makacskodtam, nem engedtem neki. Nem leszek nappali denevér, szó se lehet róla. Ráadásul egyfolytában álmos lennék; a fejem koppanva landolva az asztalon öt percenként.