Kérdezte valaki, hogy én hogyan váltam vámpírrá, és hogy írjam le pontosabban. Ahogy már talán írtam, nem volt benne semmi szép, meg romantikus. Na, az egy erős vámpír volt, valószínűleg több száz éves. Mert a vámpírok annál erősebbek, minél öregebbek. Én még csak egy kis lepkefing vagyok.

Van a vámpírok világában egy olyan szabály, hogy mindig meg kell lennie a létszámnak. Ne legyen se sokkal több, se sokkal kevesebb. Ha valaki kihullik, akkor pótolni kell. Nem tudom pontosan, hogy miért van így.

Van egy olyan sejtésem viszont, hogy nekik szinte mindegy, kiből lesz vámpír. Az úgyse számít, hogy előtte ki voltál. A harapás után egy új életet kapsz, szinte új személyiséget. Új kisugárzást.

Ez az öreg vámpír elkapott egy lépcsőházban, úgy, hogy hozzám sem ért. Hirtelen mintha egy óriási mágnes rántott volna maga felé. Utána a harapás - kb. szúnyogcsípés érzetem -, aztán valahogy a pincében találtam magam. Vagy két percig semmi bajom nem volt, utána viszont elkezdődött az átalakulás, és az rettenetes. Gyakorlatilag az ember meghal. Mintha idegmérget eresztettek volna belém. Jó ideig úgy éreztem, hogy nem bírom tovább ezt az érzést. Mintha nem vettem volna levegőt, és megfulladtam volna. De nem ájultam el. Az agyam nem kapcsolt ki. Végigéltem a saját a halálomat. De az idegrendszerem nem állt le.

Aztán hirtelen vége lett. Elszállt, megkönnyebbültem. Kis ideig még fetrengtem a pince koszos kövén. Nem láttam semmit a sötétben. A kő hideg volt, de nem zavart. Elkezdtem érezni, hogy én is a kő része vagyok. Az engem körülvevő levegő része vagyok. A pince dohos szagának a része vagyok. Együtt lélegzem a falban szaladgáló egerekkel. Éreztem, hogy a pók a sarokban feszülten figyel.

Elmúlt minden rossz érzés. És itt jön, amit a filmek soha nem tesznek hozzá: A jó érzések is eltűntek. Elmúlt a fájdalom. De tudtam, hogy soha többé nem érezhetek örömöt sem.

Felültem. Már erős voltam. Nem kellett kapaszkodnom hozzá. Valószínűtlenül ijesztő mozdulat lehetett, de nekem már természetesnek tűnt.

Nem kellett tükörbe néznem, hiszen éreztem: Az arcomon a bőr kisimult, a szemem ragyogóbb lett, a hajam hirtelen szikrázóan fényleni kezdett. A bőröm egészen kifakult, a szám piros lett. A fejemben belül ott zakatolt a körülöttem lévő élőlények minden érzése és gondolata. Ezt ma már megtanultam kezelni, és már nem zavar, de az elején nagyon bosszantott, mert olyan volt, mintha ezernyi kis rádióadó lett volna a fejemben.

Ezért nyer mindig egy vámpír, mert előre tudják, hogy az ember mit fog tenni, mint érez, és mit gondol. Nem lehet őket meglepni.

Tehát vámpírra váltam akkor. Feltápászkodtam, és hazamentem. Azóta meg így élek. Már nem tudom, mi a betegség, nem hat rám az alkohol, nem hatnak rám drogok.

Egy dolog hat rám: a vér.